Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 57-59. (Budapest, 1971)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Székely Sándor: A magyarországi orvosok szakmai tájékozódási forrásai a XIX. század első felében

a másodiknak és a harmadiknak — vagyis a nyomtatásban megjelent szakirodalomnak — van a legnagyobb szerepe, mert ezek révén biztosítható az adott lehetőségeknek megfeleló'en a folyamatos szakmai tájékozódás, amely a továbbképzésnek legfontosabb mozzanata. Annak megállapítása, hogy az orvosok mennyire veszik igénybe a tájékozódás, a továbbképzés forrásait, ma is igen nehéz, de nem lehetetlen. A könyvtári statisztikák, az olvasási és kölcsönzési forgalom elemzése, valamint az orvosok kisebb-nagyobb csoportjaival kapcsolatban végzett szociológiai vizsgálatok (amelyek ebben a vonatkozásban a szabad idő felhasználását, az olvasási szokásokat, a továbbképzésre fordított időt, valamint a tájékozódási források igénybevételét vizsgálják) adhatnak erről tájékoztatást. Az Országos Orvostudományi Könyvtár és Dokumentációs Központ munkatársai végeztek is ilyen vizsgálatokat. Egy többé-kevésbé régmúlt időszakkal kapcsolatban azonban ilyen vizsgálatokat nem lehet végezni. A XIX. század első feléből nem állnak rendelkezésre olyan adatok, amelyek ebből a szempontból használhatók volnának. Az orvosok szakmai tájékozódásának alapja a XIX. században elsősorban a magánkönyvtáruk volt, a rendelkezésre álló szórványos adatokból nem lehet általános következtetést levonni. Ami a nyilvános könyvtárakat il-leti : a XIX. század első felében az egyetemeken már működtek szakkönyvtárak, a hazai könyvtárak azonban nem vezettek forgalmi statisztikát, így nem lehet megállapítani azt, hogy az orvosok közül kik, hányan és mit olvastak vagy kölcsönöztek a könyvtárakból. Még kevésbé lehetséges az orvosok egyéni vagy kollektív olvasási szokásaira vonatkozó szociográfiai vizsgálatot végezni. így tehát, amikor a magyarországi orvosok 100—150 évvel ezelőtti szakmai tájékozódásának kérdését vizsgáljuk, csak a lehetőségekre térhetünk ki. Az egyetemi könyvtárakban (a budapesti egyetem és a budapesti egyetem orvosi karának könyvtára) annakidején meglevő szakirodalmi állomány, valamint a XIX. század első felében Magyarországon megjelent orvosi monográfiák és periodikák bibliográfiai adatainak elemzéséből lehet csupán következtetést levonni a szakmai tájékozódás lehetőségére, az említett, rendelkezésre álló források alapján. AZ ORVOSKARI KÖNYVTÁR Mindenekelőtt néhány szót a budapesti egyetem orvoskari könyvtáráról, amely a XIX. század első felében a legnagyobb hazai orvosi szakkönyvtár volt — csakúgy, mint ma —, hiszen akkoriban, de még jóval később is, ezenkívül csak egyes orvosoknak voltak jelentősebb magánkönyvtáraik. Györy Tibor „Az orvostudományi kar története" c. munkájából az tűnik ki, hogy az orvoskari könyvtár kezdetben tulajdonképpen Schordann Zsigmond magánkönyvtára volt, amely a lakásán volt. (Schordann Zsigmondot 1820-ban nevezték ki az elméleti orvostan tanárává, 1822-ben az élettan tanárává. Mint Magyary-Kossa Gyula egykorú dokumentumok alapján megállapítja, Schordann rendkívül ideges, neuraszténiás, hipochonder természetű ember volt. A lakásán levő könyvtárat aligha vehették sokan igénybe.) Az 1848. évi tanul-