Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 55-56. (Budapest, 1970)

TANULMÁNYOK - Benedek István: Semmelweis betegsége és halála

A paralysis feltevését indokolja: .7. hogy a tünetek kifogástalanul beleillenek a paralysis kórképébe, sokkal inkább, mint bármely más betegség képébe; 2. és hogy a paralysis sokszorta gyakoribb betegség volt, mint az összes többi együttvéve. Paralysis ellen szól: 1. hogy sem emlékezetzavar, sem az értelem beszűkülése Semmelweisnél nem forgott fenn; 2. syphilisre utaló jel sem az anamnézisben, sem a boncolási illetve exhumá lási jegyzőkönyvben nem volt, ugyanígy paralysisre utaló specifikus jel sem a korabeli szövettani vizsgálatban. Ezzel kapcsolatban álláspontom a következő. Semmelweis az 1847 körüli években állandóan boncolt, és állandóan végzett nőgyógyászati vizsgálatot — gumikesztyű nélkül — a bécsi Közkórházban. A syphilis ekkor valósággal népbetegség volt, különösen abban a társadalmi rétegben, amelyből a szülőosztály anyaga kikerült. Semmelweis nap mint nap érintkezett az élő és holt vérbajos testekkel, a fertőzés veszélyének állandóan ki volt téve, éveken keresztül. Egyetlen karcolás, horzsolás, bőrsérülés elegendő volt ahhoz, hogy a primer affectio-t megkapja. Feltevésem szerint meg is kapta. Lehet, hogy felismerte a bajt és kezelte, lehet, hogy fel sem ismerte, a primer affectio így is, úgy is elmúlt. Semmelweis magánéletéről jóformán semmit sem tudunk, nem állíthatjuk, hogy syphilise nem volt: erről sohasem nyilatkozott. Az is lehet, hogy a másodlagos tünetek is kifejlődtek, majd a korabeli kezelés után elmúltak (és talán ezért nősült Semmelweis olyan kései életkorban), de még valószínűbb, hogy másod- és harmadlagos tünetek egyáltalán nem jelentkeztek, csupán a metalues lépett fel, mintegy 17 évi lappangás után. A betegség kitörése típusos volt, kifejlődésére azonban már nem került sor, minthogy pár hónap múlva Semmelweis sepsisben meghalt. Ez a magyarázata annak, hogy sem emlékezetzavar, sem értelmi leépülés nem mutatkozott: Semmelweis nem érte meg a paralysis teljes kibontakozását. Ha nem hal meg sepsisben, akkor egy év múlva a gyermekágyi lázra, két év múlva a saját nevére sem emlékezett volna, a harmadik évben hűdéses tünetek közt, szellemileg teljesen eltompultan halt volna meg — ahogy ez abban az időben, amikor az elmeosztályok beteganyagának egyharmadát a paralytikusok tették ki, szokásos volt. A Semmelweist kezelő bécsi elmeosztály k ó r r a j z a szőrén szálán elveszett. (Nem az egyetlen misztifikáció Semmelweis betegségével kapcsolatban.) így elestünk attól, hogy a kezelőorvosok korabeli véleményét megismerjük, ami nem döntő ugyan a paralysis-vitában, de mindenesetre érdekes volna. A boncjegyzőkönyvön mint klinikai diagnózis „Gehirnlähmung" áll, „agyhűdés" — vagyis paralysis. Ez persze nem elegendő annak bizonyítására, hogy a kórkép csakugyan paralysis progressiva volt. A temetés időpontjában Markusovszky jelezte, hogy az Orvosi Hetilap közölni fogja a teljes boncjegyzőkönyvet, elöljáróban kiemelte belőle a lényeget (3): „Az agy hártyák idült vérbőségén, agysorvadás és idült agyvizkór tüneményem