Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 55-56. (Budapest, 1970)
TANULMÁNYOK - Benedek István: Semmelweis betegsége és halála
delirium hypothesis mellett, az 1963-ban megejtett exhumáláskor tehát már ehhez a feltevéshez kereste az alátámasztást. Annál a fontos kérdésnél, hogy a talált osteomyelitis milyen korú lehetett — vagyis mennyi idő telt el a sérülés óta —, érvelése meglepően vérszegény. Ha azt állítaná, hogy az osteophytaképzés megindulásának átlagos ideje a sebészet vagy a palaeopathológia nemzetközileg elfogadott tapasztalata szerint (mondjuk) 8 hét, akkor az e kérdésben laikus olvasónak eszébe sem jutna kételkedni. Ám Regöly-Mérei — aki ugyancsak kiszámította, mint én, hogy ha volt sérülés, június hónap első felében kellett keletkeznie — így érvel : „Goldhan és Jörns sebészi tapasztalataik alapján úgy nyilatkoznak, hogy a sequestratio kibontakozása mintegy 4—6 hetes időtartamot jelent. Semmelweis csontjain már kialakult a cloaca, további helyi csontfelritkulás és kezdődő osteophyta-képzés mutatható ki, s ezért mintegy 6— 8 hetes osteomyelitisre gondolhatunk. 1 ' Eszerint nem egy nemzetközileg és általánosan elismert tétel, hanem két angol sebész tapasztalata szolgáltatja az analógiás bizonyítékot Semmelweis csontvelőgyulladásának korára. De mi van, ha a két angol tévedett? Vagy mi van, ha Semmelweis csontjai másképp gyógyultak, például sokkal gyorsabban, mint a két angol által vizsgáltaké? Az angolok egyébként is csak 4—6 hetet mondtak, ez nyilván középérték, egyes esetekben lehet kicsit több, máskor kicsit kevesebb... Nagyon bizonytalan tehát ez az egzakt bizonyíték, íme, Semmelweis lapockáján is súlyos gennyedés nyomait fedezte fel Regöly-Mérei, pedig ott csak pár hetes folyamatról lehetett szó (igaz, hogy osteophyta-képzésről nem is beszél). Mindazonáltal nem állítom, hogy RegölyM'éréinek nincs igaza. Csak éppen felmerül a kétség: hátha nincs igaza? A szakvélemény nem döntötte el a kérdést, a két lehetőség egyenlő valószínűséggel áll egymással szemben: lehet, hogy a sérülés okozta osteomyelitis indította el a pyaemiát, de az is lehet, hogy a kórházban keletkezett a fertőzés. A boncjegyzőkönyv ugyanis iszonyú bánásmódról árulkodik. Mindkét kézen súlyos, csontig hatoló sérülések, gennyesen szétmálló anyaghiányok, a jobb könyökcsúcson csonthártyáig hatoló garasnyi állományveszteség, bal karon, térden és alszáron mogyorónyi lágyrészhiányok, bal mellizom közt bűzös gázokkal, szennyes, sárga gennytartalmú evgóc, a bordaközi izmok is evesen beszűrődve, a bordaporcok szennyes csonthártyával fedve, egyhelyütt a mellhártyát is átszakító borsónyi lyuk, körülötte férfiököl nagyságú evgóc a mellhártya és szívburok között. A bal vesében csíkos gennygócok, az agyvelőben és gerincvelőben súlyos heveny gyulladás jelei. Nyilvánvaló, hogy ezek a döbbenetes sérülések nem az osetomyelitis áttételei, hanem embertelen verés, lekötözés, megtaposás következményei. Nincsenek illúzióink arról, hogyan bántak a múlt század közepén az elmebetegekkel, de ha volnának, ez a lelet eloszlathatja őket. Semmelweis halálát valóban sepsis okozta, a sepsist pedig ezeknek a sebeknek elhanyagolt fertőzése. Volt-e toxikus deliriuma? Az agyvelő és gerincvelő bonctani és szövettani lelete szerint valószínűleg volt, bent az elmegyógyintézetben, krónikus elmebetegségétől függetlenül, a vérmérgezés következtében.
