Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 55-56. (Budapest, 1970)

TANULMÁNYOK - Benedek István: Semmelweis betegsége és halála

beteget látogatnia. Nyilvánvaló, hogy az utólagos emlékezés több hónap eseményeit sűríti abba az egy hétbe, amelyben az elmebaj elementáris erővel kibontakozott. És ez valószínűvé teszi, hogy ha volt egyáltalán ujjsérülés, az is jóval korábban történhetett. Koranyáron, amikor Semmelweis még elég rendezett volt ahhoz, hogy egyáltalán operálhasson. Június közepén jelent meg utolsó cikke az Orvosi Hetilapban, azzal, hogy „folytatása következik" — folytatása azonban már nem következett. A cikket áprilisban, legkésőbb májusban írhatta, május végén vagy június első napjaiban került nyomdába, és ekkor még Markusovszky bízott a folytatásban — következésképp június elejére kell időzíteni a megzavaródás kezdetét. Lehet, hogy éppen egy műtéti sérülés volt az első feltűnő jel: a figyelem szórtsága, a kapkodás, a kézremegés, az incoherentia stb. okozhatta, hogy az egyébként rutinos professzor beleszúrt az ujjába. Persze, enélkül is bekövetkezhetik egy műtéti sérülés, de ha már időbelileg ennyire összevág a sérülés és a psychosis kitörése, nem lehet elzárkózni a föltevés elől. Ha ez így volt, nyitva marad a kérdés: miért nem vették észre az orvosbarátok? Talán azért, mert a sérülés oly jelentéktelen volt, hogy a júliusi drámai események időpontjában már nem volt szembetűnő. Elképzelhető az is, ami paralytikusoknál megesik, hogy Semmelweis a psychosis következtében a fájdalommal szemben érzéketlenné vált, és a valójában nem gyógyuló, hanem terjedő gennyedést nem érzékelte. Környezetének felelősségét ez természetesen nem csökkentené, de érthetővé teszi, hogy a nagyobb baj mellett ezzel nem törődtek; bezzeg törődtek volna, ha sebláz okozta deliriumot állapítanak meg. Marad még egy harmadik lehetőség is, nevezetesen az, hogy az orvosok észlelték, sőt konzervatív módszerrel kezelték is az akkor még sebészi beavatkozást nem igénylő panaritiumot, és egyszerűen azért nem tettek róla említést, mert jól látták, hogy a psychosishoz semmi köze. Amikor utóbb a boncolás kiderítette a pyaemiát, és kimutatta — többek között — a jobb kéz ujjainak súlyos destrukcióját, akkor előtérbe került a műtéti sérülés és a panaritium emléke, ebben látták a halál közvetlen okát. A műtéti sérülés június elejei datálását valószínűsíti az exhumálás után megejtett kórbonctani vizsgálat is. Regöly-Mérei Gyula a jobb kéz IL, III. és IV. metacarpusán osteomyelitises folyamat okozta roncsolást talált, helyi csontfelritkulással és kezdődő osteophyta-képződéssel, amiből arra következtet, hogy a folyamat mintegy 6—8 hete kezdődött, tehát júniusban. Ezenkívül a jobb lapockán és a baloldali bordák csontszerkezetében talált olyan természetű lebontódást, amely a septikus gyulladással hozható kapcsolatba. Mégis, ezen egzakt vizsgálaton alapuló szakvélemény ellenére fenntartom annak a lehetőségét, hogy műtéti sérülés egyáltalán nem volt, vagy ha volt is, nem okozott csontvelőgyulladást; a csontokon észlelt gyulladásos folyamatok ez esetben egytől egyig a kórházi brutális bánásmód következményei. Mire alapítom e feltevést? Két negatívumra: arra, hogy sem Markusovszky, sem Fleischer, sem más szemtanú nem tett említést a sérülésről, továbbá arra, hogy a szakvélemény nem szentírás. Nem szentírás, hanem vélekedés, szakszerűen alátámasztott vélekedés, amellyel szemben felmerülhet más szakszerűen alátámasztott vélekedés is. Jelen esetben két szakvélemény van a kezünkben, ame-