Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 54. (Budapest, 1970)

TANULMÁNYOK - Simonovits István: A magyar egészségpolitika 25 éve

csökkentése. Már ebben az időszakban megindult a tbc-gondozók, a tbc-s betegek elhelyezésére szolgáló kórházak és szanatóriumok, a csecsemővédelem fejlesztése érdekében pedig az anya- és csecsemővédelmi intézetek, a kórházi csecsemő- és gyermekosztályok gyorsított fejlesztése. Ezt a programot fő vonásaiban már a felszabadulás előtt célul tűzte ki a Szociáldemokrata Párt VI. kerületi helyiségeiben működő második kommunista orvoscsoport, A tuberculosis elleni küzdelem, az anya- és csecsemővédelem kezdettől kiemelt feladat. Ezt mutatja az 1. sz, grafikon is. Az első hároméves terv végéig az egészségügyi hálózat újjáépítése lényegében befejeződött: az orvosok száma : 9 609-re, a szakorvosi rendelőórák napi száma: 5 700-ra, a kórházi ágyak száma: 49 980-ra emelkedett. A hároméves terv végére alapvetően megváltozott az egészségügyi hálózat szervezete : 1950-ig az egészségügyi hálózat egésze állami kezelésbe került. Az államosítással együtt járt az egészségügy egységesítése. Az egészségügy egységesítésében és államosításában különösen nagy jelentőségű esemény volt az, hogy 1950ben az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) egészségügyi intézményei (kórházai, szakorvosi rendelőintézetei stb.) átkerültek a Népjóléti Minisztérium irányítása alatt álló állami egészségügyi intézmények hálózatába és a „biztosítottak" egészségügyi ellátásának feladatai állami feladattá váltak. A lakosság szociális ellátása, a táppénz, a családi segély, a temetkezési segély, a nyugdíjellátás stb. fokozatosan átkerült a szakszervezetekhez, így kaptak a szakszervezetek állami feladatot, amelynek intézése a Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központ (SZTK) (később Főigazgatóság) feladata lett. Nagy jelentőségű szakmai-politikai döntést hozott a Minisztertanács 1951, január 28-án, amikor életre hívta az önálló orvostudományi egyetemeket, s azok felügyeletét és irányítását az egészségügyi miniszter irányítása alá helyezte. Az 1950. évi IV. törvény módosítja az Alkotmányt, s kimondja, hogy a Népjóléti Minisztérium helyébe Egészségügyi Minisztériumot kell szervezni. Az Egészségügyi Minisztérium létrehozása az egészségügy államosításának és egyesítésének egyik legnagyobb állomása. Egész államéletünk irányításában, demokratizálásában, így az egészségügy irányításában is, nagy jelentőségű lépés a tanácsrendszemek 1950-ben történő megalakulása. Az egészségügy egységesítésével párhuzamosan megindult a helyi (megyei, járási, kerületi stb.) intézmények átadása a tanácsok kezébe. A megyei főorvos ezzel lehetőséget kapott arra, hogy területe egész egészségügyének irányítója legyen. Ez a keret igazi tartalmat azonban csak 1956 után kaphatott. Ebben a korszakban, amely 1947. augusztus 1-én a stabilizációval és az első 3 éves tervvel kezdődött, s amelynek vége 1956 végére tehető, sikerült az egészségpolitika fő célkitűzéseit megvalósítani. 1956 végéig sikerült úgy fejleszteni az egészségügyi hálózatot, hogy