Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 51-53. (Budapest, 1969)
TANULMÁNYOK - Zoltán Imre: Az orvosképzés fejlődése és az egyetemi reformok Magyarországon
AZ ORVOSKÉPZÉS FEJLŐDÉSE ÉS AZ EGYETEMI REFORMOK MAGYARORSZÁGON ZOLTÁN IMRE L ényegében csak az 1920-as évektől számíthatjuk, hogy három vidéki egyetemünk — a pécsi, a debreceni és a szegedi —, illetőleg ezek orvosi kara részt vett a hazai orvosképzésben. A három egyetem orvosi karán, amint azok megfelelően kiépültek, az oktatás elvei ugyanazok voltak, mint a budapesti egyetemen. A tanítás teljes azonosságát azonban csak az 1951. évtől jegyezhetjük, amikor is a négy egyetem orvosi kara önálló orvostudományi egyetemmé alakult és közvetlenül az Egészségügyi Minisztérium felügyelete alá került. Mindezek a körülmények annyiban könnyítik meg a történetíró helyzetét, hogy amikor a hazai orvosképzésről ír, megelégedhet annak a fejlődésnek ismertetésével, amit a pesti egyetem oktatási rendszere, illetve annak fejlődése tükröz. A XVIII. század végén az orvosi kar és tanrendje mindenben a bécsi egyetemi oktatás szervezetét követte. Az egyetemre való felvétel feltétele volt a mai gimnázium felső osztályainak megfelelő bölcsészeti tanfolyam elvégzése. Maga a tanfolyam 5 évig tartott, a tantárgyakat 5 tanszék, illetve azok öt tanára adta elő. A tanszékek a következők voltak: elméleti orvostan (élet- és gyógyszertan, materia medica), gyakorlati orvostan, pathologia et praxis medica, bel- és gyerekgyógyászat, bonctan, sebészet és szülészet, vegy- és növénytan. Az első évben bonctant, vegy- és növénytant, a második évben élettant hallgattak a tanulók. A harmadik évben az élettant ismételték, gyógyszertant és kórtant tanultak. A negyedik évben a kórtant és a gyógyszertant ismételték és megkezdték, illetve megkezdték volna, az ötödik évben folytatták, illetve folytatták volna a gyakorlati gyógytan tanulását a kórházban. Az ötödik évben ezenkívül sebészetet és szülészetet is hallgattak, ami azonban 178G-ig az orvostanhallgatók számára nem, csak a sebészhallgatók számára volt kötelező. Azért írom, hogy a gyakorlati gyógytani csak megkezdték, illetve folytatták „volna", mert kezdettől fogva sok nehézség merült fel az intézetek hiánya miatt, elsősorban a „múlhatatlanul szükséges kóroda" hiányában. Mária Terézia 1771 őszén ugyan utasította a várost — s a rendelkezést a felsőbb hatóságok 1775-ben megismételték —, hogy a kórházban adjon helyet a gyakorlati orvostan leckéi számára, ez azonban annyira nem valósult meg, hogy a gyakorlati orvostan tanára még 1776-ban is arról panaszkodott, hogy nincs kórház, ahol taníthasson. A következő évben, nem utolsósorban a klinikai oktatás teljes hiánya miatt, az egyetemet Budára helyezték. Tudjuk, hogy ez a kérdés sokáig nem oldódott még meg sem Budán, sem Pesten. 5i
