Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 51-53. (Budapest, 1969)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - R. Harkó Viola: A magyar orvosi szaknyelv kialakulása és a magyar nyelvű oktatás bevezetése a pesti orvosi karon

(1578), Frankovith Gergely Hasznos könyve (1588), Bejthe András Füves könyve (1595) és Szenczi Molnár Albert 1604-ben, Nürnbergben kiadott latin—magyar, magyar—latin szótára, melyben megkísérli a latin orvosi kifejezések magyarosítását; tudomásunk van arról, hogy Gélen' Katona István 1045-ben kiadott Magyar Grammatikájában már használja az „izom" szót. 1655-ben Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediájában, melyet bár iskolakönyvnek szánt, az ismereteket kora legjobb tudományos színvonalán dolgozta fel, és nagy súlyt helyezve a természettudományokra, az orvostudomány összességét is felöleli. Könyve bevezetésében így ír: „ .. . kétség kívül igaz, hogy az oly szerencsétlen Nép, melyre a Tudományok csak idegen nyelv által szivárkodnak, avagy későn, avagy inkább soha sem emelkedik a Tudománynak tökéletességére, úgy ellenben bizonyos az is, hogy sokkal könnyebb azoknak Tudósokká lenni, akik a Tudományoknak megtanulása végett idegen nyelvnek tanulgatására nem szorulnak, A fő indító okom, hogy a Magyar nyelven írt tudományos könyvek nélkül működő Nemzetemen tőlem kitelhetöképen segítenék, s oly könyvet adnék a Magyar Ifjúságnak kezébe, melyben az Anyai nyelven többire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna." Az általa használt orvosi szavak, mint csont, porcogó, hártya, íz, rost, ér, ín, bőr, hús, kövérség, szőr, köröm, szív, tüdő, gége, has, bél, máj, lép, vese, hólyag — arra vallanak, hogy különösen az anatómia és az akkori orvosi gyakorlat kifejezései már kiforrottak voltak, és nagy részük nyelvünkben ma is él. A kb. 80 oldalas orvosi szövegrész fogalmazása, nyelve érthető, ma is élvezetes, és kivívja csodálatunkat, milyen széleskörű orvosi ismeretei voltak. Könyve előszavában hivatkozik a legnagyobb orvosokra (Regius, Aetius, Oribasius, Paulus Aegineta, Alexander Trallianus, Avicenna, Galenus, Hippocrates, Averroesj, kiknek munkáiból a közölt ismereteket összeállította „a Magyar Ifjúság dolgát a tanulásban előmozdítani". 1690-ben jelenik meg Páriz Pápai Ferenc Pax Corporisa, mely a gyakorlati orvostan első szélesebb körű, magyar nyelvű összefoglalása. Vele kapcsolatban állapítja meg Bugát Pál, hogy „ . . . mit lennénk az idő közben tett orvosi nyelvünk haladása nélkül teendők? mit, ha több jeleseink közt Páriz Pápai nem élt volna?" Páriz Pápai Ferenc 1708-ban írt szótárában ma is ismert műszavakat alkotott: aszukórság, szembugó, szívfogás. Az orvosi szaknyelv további fejlődését segítették elő a különböző fordítások. Megjelenik először magyarul 1694-ben Lőcsén a Regimen Salernitanum Felvinczy György fordításában; 1742-ben Miskoltzi Ferenc magyar sebészeti munkát ír; 1766-ban Weszprémi István bábakönyvet fordít, és 1777-ben kinevezik a budai orvosi kar egyetemi tanárává Rácz Sámuelt, megkezdi magyarul a „borbélyok oktatását a belső nyavalyákról". Ő a magyar nyelvű orvosi tankönyvirodalom igazi megalapítója, munkásságát a magyar társadalom örömmel fogadta, költőink dicsőítő versekben üdvözölték. 1794-ben így ír róla versében Csokonai Vitéz Mihály : Uram! Örvendez a magyar Eskulap fiait hallja Haza, hogy a mostani Magyar Hangon szólani;