Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 50. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Regöly-Mérei Gyula: Fejezetek a fertőző betegségek történetéből (Gerlóczy Zsigmond emlékére)

2. A typhus abdominalis Elsőként Fr

acastoro [51] tartotta fertőző megbetegedésnek. A padovai járvány idején Spieghel ismerte fel (1624) az ileocoecalis lokalizációt [159]. Willis arról is írt (1659), hogy a vékonybélben fekélyek képződnek, és a bélfodor mirigyei megduzzadnak [174]. Ezt Brunner is megerősítette (1687), Peyer pedig megállapította a róla elnevezett tüszők duzzanatát [133]. Baglivi elkülönítette (1695) egymástól a hasi hagymázt és a kiütéses typhust [7], A XIX. század első harmadában Schönlein [156], valamint Griesinger [76] bebizonyították, hogy valóban két különböző megbetegedésről van szó. Lancisi (1718) boncoláskor bélvérzést és perforatiót talál typhusos esetekben [108], Huxham (1737) leírja a somnolentiát és deliriumot, mint jellemző tünetet [91], Röderer pedig — aki a morbus mucosus elnevezést adta — a lépduzzanatot és a kísérő pneumóniát [153]. Cotugno (1769 [34]), majd Baillie [8] megállapítják a bélfekélyek jelentőségét. A pörkösödés és a fekélyedés, mint kórbonctani jellegzetesség már Morgagni alapvető könyvében [119] is szerepel. Petit és Sorres (1814 [128]) a fekélyek helye, a tüszők és a bélfodri mirigyek duzzanata alapján elkülönítették a hastyphust a közönséges bélgyulladástól és javasolták a fièvre entero-mesénterique elnevezést, h fièvre typhoide P. Louis kifejezése (1829 [114]). Schönlein — 1832ben megjelent könyvében [156] has-typhus néven említi (Bauchtyphus). Nomenclaturánkban a typhus, typhoid fever stb. szavak nyertek polgárjogot (görög, typ hos — köd, füst, gőz). A kiütés domináló volta hívta életre a typhus exanthematicus, kiütéses typhus, Flecktyphus, Febbre

petechiale elnevezéseket; az angolszász irodalomban a typhus fever, louse-borne typhus kifejezések szerepelnek, a hasty phusszal egykor még azonos kórképnek tartott, de valójában a Rickettsia provazeki által okozott megbetegedés megjelölésére. Bretonneau (1826 [29]) indítványozta a dothienentérite elnevezést, egyúttal megállapította a betegség fertőző voltát. Murchinson 1862-ben arról ír, hogy a széklet terjeszti a megbetegedést, bár nem tartja bakteriális eredetűnek, hanem a székletben történő fermentáció által keletkezett toxin hatásának (Főssel [50]). Ezzel kapcsolatosan emlékeztetnünk kell arra, hogy ebben az időben még egészen újszerűen hatott Berzelius fermentációtana. Budd és mások arra a véleményre jutottak, hogy a kórokozó és fertőző anyag a beteg belében képződik (Főssel [50]). Trousseau nézete (1830 [167]) voltaképpen átmenetet jelentett az exogén és endogén képződött ragályozó anyag tekintetében, mert elfogadta mindkét lehetőséget. 1880-ban Eberth metszetben felismerte a kórokozót, amit azután 1884-ben Gaffky hullai anyagból kitenyésztett; A. Pfeiffer (1885) bélsárból, Vilchur a vérből (1887), Anton és Fütter er pedig a hullai epéből mutatják ki a baktériumot (R. Müller [120]). A bakteriológiai vizsgálatok kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a has-typhusban szenvedő beteg virulens baktériumokat ürít székletével. Koch a bacillusgazdák általános jelentőségére irányítja a figyelmet. Pettenkofer „talajérési nézetét" [131] a kolerával kapcsolatban tárgyaljuk. Mind inkább felismerték a vízfertőzés epidemiológiai fontosságát. Fodor József 1892-ben megjelent tanulmánya is foglalkozik ezzel a kérdéssel [49],