Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 50. (Budapest, 1969)

SZEMLE - L. Kiss Ibolya: Az asszony tragédiája. Tatran, Bratislava 1967. (Horánszky Nándor)

Storer publikációjának hibáit és tévedéseit, ami a további kutatás számára sok segítséget fog nyújtani, a másik pedig az, hogy az érmeken ábrázolt orvosokról — a lehetőség határán belül — rövid életrajzi adatokat nyújt, ami a korábbi katalógusokban érezhető hiány volt. Mindehhez hozzávehetjük a pontos leírásokat, amire ugyancsak szükség van, mert az említett három nagy katalógus az anyag nagy terjedelme miatt csak rövid leírásokban tudta az ismertetett anyagot közölni. Magyar szempontból nézve a katalógust, kilenc magyar orvos érmével találkozunk a személyi érmek sorában (Balassa, Chyser, Grósz, Hütt, Korányi, Kovács József, Politzer, Schwartzer és Semmelweis). Érdekességként említhetjük meg, hogy az éremművészek jegyzékében szerepel néhány olyan külföldre szakadt és ott dolgozó magyarországi származású éremművész is egy-két példánnyal, akik orvosokról is készítettek külföldön emlékérmeket (Boehm J. Dániel, Fürst Moritz, Küényi Gyula és Szirmai Tony). Mindent egybevetve ez a katalógus értékes gyarapodása az orvosi érmek irodalmának, és ha a gyűjtemény maga mennyiségét és kvalitását tekintve nem is vetekedhetik az ismert régi nagy orvosi éremgyűjteményekkel, a feldolgozás méltán sorakozik az említett standard művek mellé, anyagukat értékesen egészíti ki, sőt bővíti. Huszár Lajos L. KISS IBOLYA: AZ ASSZONY TRAGÉDIÁJA. Tatran, Bratislava 1967. 101 1. képekkel. A szerző Madách Imréné, sz. Fráter Erzsébet magatartását elemezve, szinte kórrajzszertíen dolgozza fel különböző, még életben levő családtagok szóbeli közléseit és az általa beszerzett írásos dokumentumokat. Figyelemmel kíséri Madáchné sorsát házassága kezdetétől, és kimutatja, hogy anyósa kezdettől ellenséges indulattal viseltetett iránta. Fokozatos dac fejlődött ki nála, ami végül is olyan magatartásba kergette, amely véget szakított házaséletének. A családból kitaszított nő nem tudott sehol sem megmaradni, rokonai körében is ellentéteket szított. Vándorútra ment, egykori otthonát is felkereste, de elűzték és ez lesújtotta. Fivérénél talált egy időre otthonra, de ott sem volt maradása. Beköltözött Nagyváradra, itt kicsapongó, költekező életet élt, ivásnak adta magát. Férje időközben meghalt. Madáchné életmódja oda vezetett, hogy majdnem a Lipótmezőre került, de végül egy nőrokon vállalta ápolását. Ott sem volt maradása, mert szerinte ápolója rosszul bánt vele. Elkóborlásai egyre gyakoribbá váltak. Teljesen lerongyolódva, ápolatlanul járta az országutakat, be-betérve a kocsmákba. Adósságai felhalmozódtak; látták mezőn aludni; egy alkalommal a vásáron a híd alatt koldult. Ismét a városban kószált; itt éjjeli csavargás miatt több alkalommal előállították. Végül az elmezavar kétségtelen jelei mutatkoztak nála, a nagyváradi kórházba került, ahol rövidesen meghalt egy epilepsziás rohamban. Ilyen rohamok élete vége felé gyakran jelentkeztek. A szerző — jogosan — egész életvezetését betegség következményének tartja. Baja örökletes voltát azzal is alátámasztja, hogy fia, Aladár, excentrikus psychopatha volt, legifjabb lánya pedig már élete húszas éveitől elmebaj tüneteit mutatta és 80 éves korában Lipótmezőn halt meg. A mű tartalmaz Madách Imrére vonatkozó adatokat is. Horánszky Nándor 12 Orvostörténeti Közlemények