Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 50. (Budapest, 1969)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Kárpáti Endre: Csecsemő- és gyermekhalandóság két Pest környéki községben a múlt század 70—80-as éveiben

DAJKASÁGBA ADOTT GYERMEKEK HALÁLOZÁSA MONORON 1871-1879 KÖZÖTT Év Halálozások száma ()-] hó 1 hó1 év 0-1 év 1 — 5 év 0—5 év %-ban 0—1% 1871 239 34 61 95 50 145 27 13 12 25 2 27 18,6 26,3 1872 239 29 70 99 60 169 35 11 19 30 5 35 22,1 30,3 1873 383 26 96 122 80 202 D.gy. 48 16 27 43 5 48 23,7 35,2 1874 264 28 68 96 65 161 D.gy. 26 8 15 23 3 26 16,1 23,9 1875 167 16 45 61 23 84 D.gy. 27 21 (i 27 27 32,1 44,3 1876 178 27 48 75 41 116 D.gy. 18 13 5 18 18 15,5 24,0 1877 244 29 73 102 56 158 D.gy. 19 3 13 16 3 19 12,0 15,7 1878 104 14 30 44 21 65 D.gy. 18 2 14 16 2 18 27,7 36,4 1879 235 23 47 70 72 142 D.gy. 23 3 17 20 3 23 16,2 28,6 E jelenség okait vizsgálva úgy találjuk, hogy mindkét községben, elsősorban Monoron, igen magas az 5 éven aluli halálozásban a dajkagyermekek aránya, akik valamennyien „Pesten született" bejegyzéssel szerepelnek a halálozási anyakönyvekben. 1871 — 1888 között mindössze 3 olyan évet találunk, amikor a dajkahalottak aránya 15%-on aluli az 5 éven aluli gyermekhalálozásban. Viszont 3 évben meghaladja a 30%-ot, 1883-ban eléri a 38,5%-ot. 1875-ben és 1883-ban az idegen dajkacsecsemők részesedése a monori csecsemőhalálozásban 44%-on felüli. Megállapíthatjuk tehát, hogy a múlt század 70-es, 80-as éveiben a monori gyermekhalálozást jelentősen megemeli az ott meghalt nagyszámú dajkagyerek. A bejelentett és elhalt közel 600 „Pesten született" megjelölésű monori és üllői gyermek- és csecsemőhalott közül mindössze 4-et találtam az 5 éven felül elhaltak között. Szalárdi a pesti gyermekek tetmetőjének nevezte Monort [7]. A fenti adatok bizonyítják, hogy ez a megállapítás minden túlzást nélkülöz. Ha mindezekhez hozzászámítjuk a pesti gyermekek ezreit, akik bejelentetlenül tűntek el évről évre, évtizedeken keresztül talán tízezrével is Monoron és a nagyszámú pestkörnyéki községben, akkor megérthetjük az indulatot, mely Szalárdi sorait hevíti: „Kell-e — írja említett munkájában — ékesszólás, kellenek-e g Orvostörténeti Közlemények