Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Balogh János: Balassa János, az első magyar sebészeti iskola megalapítója

akár erőnyileg — dynamisch — hatók legyenek is azok." A vegyileg ható okokhoz sorolta Balassa a ragályos anyagokat is, A gyulladások kezelésében kiemeli a hidegvízkezelést, hangsúlyozza a teljes testi és lelki nyugalom, az általános kezelés (étrend) fontosságát. Különösen a tályog keletkezésének magyarázatánál derült ki, hogy szakított a régi tannal és a genny keletkezésének és összetételének magyarázatára az akkori legmodernebb kórbonctani elméletet tanítja növendékeinek [20]. A régi tanítások hatása alól azonban Balassa sem vonhatta ki magát tökéletesen. Ezt írja: „Azok a sebészek, kik gyúrás s szorongatás által egy csöppig ki szokták üríteni a tályogokat, durva kezelésök által nemcsak megújítják a gyulladást, hanem alkalmat is szolgáltatnak arra, hogy minél több levegő hasson a tályog üregébe, mely minden esetre károsabb tartalom a gennynél." Vitathatatlan, hogy itt egy régi orvosi elmélet megmaradt foszlányai tolultak elő. Ugyancsak ilyen régi orvosi elmélet halvány visszfényeként írja: . . .,, a vér a gyulladás tápanyaga, a hajszáledények a lobnak csak tűzhelye". Ezen felfogás alapján a gyulladás kezelésében a vérlebocsátást első hely illeti meg. Ne feledjük azonban: egy villanásnyi, üstökös ívelésében káprázatos szépségű életpálya 30 éve állott szemben két évezred megkövesedett dogmáival! Még ezen megfontolás nélkül is bátran állíthatjuk azonban, hogy Balassa kitűnően ismerte fel a helyes irányt, amellé szegődött teljes tanári és emberi tekintélyével [20], 1851-ben jelent meg a bécsi orvosegyesület lapjában német nyelvű dolgozata az aneurysmákról. Ebben a munkában a verőér tágulatainak keletkezéséről vallott felfogása és a tágulatok osztályozása a kórbonctani iskolázottság egészen magas fokát árulja el. Emellett azonban az is látható, hogy a kérdéshez tartozó korabeli szakirodalmat igen alaposan ismerte és kritikailag feldolgozta, ami, figyelembe véve az 185l-es közlekedési és hírközlési viszonyokat, valamint a szabadságharc utáni itthon kialakult — tragédiáktól terhes — légkört, bizony nem kicsi szellemi teljesítmény. A kórbonctan akkor fellendülő ágával a kórszövettannal is meg kívánt ismerkedni és másfél évtizedes sikerekben páratlan sebésztanárkodás után szorgalmasan tanult — mikroszkopizálni, A sebészet egyik legősibb és Balassa korában is legnehezebb feladata volt a sérvek gyógyítása. Ebben az esetben is, mint annyi más korabeli sebészi problémában, a fájdalomcsillapítás és a sterilitás hiánya képezte a legnagyobb akadályt* Balassa munkája „A hassérvekről" 1853-ban jelent meg Pesten [5], A könyv anatómiai tekintetben ma is olvasmányos, a sérvek felosztását tekintve is meghökkentően frissnek, élvezettel olvashatónak mondható. A külső sérveken kívül már Balassa előtt is jól ismerték a belső sérveket, könyve végén egy kisebb fejezetben még a rekeszsérvekről is megemlékezik. Éppen a fájdalomcsillapítás hiánya miatt nem volt lehetőség nagyobb beavatkozásra és a nyugodt feltárásra ez, valamint a gennyedéstől való félelem okozta, hogy a sérvek véres műtéti megoldása abban a korban ismeretlen volt, bár próbálkozások a szerény lehetőségekhez képest ebben az irányban is akadtak. 1858-ban Belmas a Revue Médicale hasábjain azt ajánlotta, hogy a sérvcsatornába ezüst cső segélyével finom hártyát vezessenek be, ezt csap segítségével fújják fel, mert ez Összenyomja a sérvtömlőt és kellő ideig bennhagyva a sérvtömlő hegedését okozza. Erről így vélekedett