Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Balogh János: Balassa János, az első magyar sebészeti iskola megalapítója

után összeállította a csonkítás javallatait, amellyel abban az időben bizonyára sok sérült végtagját és életét mentette meg. Ha figyelmesen elolvassuk Balassa csonkítási javallatait, csak csodálattal adózhatunk minden merev szélsőségtől mentes, az ésszerűség lehető legszélesebb határai között mozgó individualizálásának, amely azonban mégis zárt, logikusan felépített sebészi eszmerendszer. Mai szemmel nézve meghökkentően korainak tűnik az a felismerése, hogy a csonkításnál úgy kell a sebésznek működnie, hogy teljesen tiszta, jó áttekinthető sebfelületet teremtsen a „dermenet", azaz a tetanusz elkerülésére. E felfogás mögött az bújik meg, hogy Balassa egyetértett a Semmelweis-féle tanítással, ösztönösen érezte, hogy Semmelweis tana a sebészeti működés számára is alapvető fontosságú [9]. A ma sebésze a sérült későbbi rehabilitatiója érdekében féltő gonddal vigyáz a sérült végtag első ellátásánál arra, hogy a végtagból minél többet tudjon megtartani. Balassa is ezt tette. Ennek a célnak az elérésére sokszor sajátos utakat kellett választania. Amikor 1843-ban kinevezték a pesti egyetem sebésztanárává, külföldi tanulmányútra indult, hogy újabb feladatának még tökéletesebben tudjon megfelelni. E tanulmányútja során Franciaországban Roux koródájában megfigyelte, hogy egyes végtagsérülések esetén a sérült végtagot az ápoló állandóan hidegvízzel öntözte. Ezt az eljárást lényegesen alkalmasabb formában itthon is bevezette és klinikáján arra igyekezett felhasználni, hogy elkerülhesse a nyílt törést elszenvedett végtag csonkolását, illetőleg, hogy a végtagból a lehető legtöbbet meg tudjon menteni [18], Hogy miért alkalmazott vízfürdőket olyan esetekben, amikor az akkori sebészek legnagyobb része habozás nélkül csonkolt volna, megértjük, ha elolvassuk egy 1851-ben megjelent dolgozatának néhány sorát: „Mi pedig a műtét-ellenes kardoskodást illeti, nyíltan bevallom, hogy abban a sebészet újabb szellemére nézve a legreálisabb haladást látom, mennyiben arra törekszik, hogy élet- s kórtani folyamatok helyesebb felfogása s kellő méltánylása alapján a szükségtelen és czélellenes vagy éppen káros műtétek halmazát a sebészet teréről leszorítsa. Ha ez a művészet s a szenvedő emberiség előnyére a régibb műtétekkel megtörténhetett, azt hiszem, annál szigorúbban kell eljárnunk oly műtétek méltánylásánál, amelyek az újság csábító ingerével bírnak .. . ekként szoríttattak régibb műtétek közül a lékelés, csonkítások s rákdagok kiirtása szűkebb helyesebb korlátok közé." [7], A korabeli magyar sebészek közül Balassa nyomán mások is sikerrel alkalmazták, a legújabb időkben pedig többízben kísérleteztek vele — új, modernebb technikai eszközökkel — lábszárfekélyeknél, amputatióknál. Franciaországban annak idején úgy jártak el, hogy egy ápoló kannából öntötte a hideg vizet a sérült vagy megbetegedett végtagra. Balassa a végtag idomát utánzó bádogedényt készíttetett és a sérült végtagot ebbe belehelyezve 15 fokos vizet öntött az edénybe, amit gyakran cseréltek. A kezelés hosszú ideig tartott, gyakran 3 hétig kellett várni, míg a végleges helyzet kialakult. A necrotikus részek lelökődése illetve eltávolítása után a egészséges sarjadzás megindulásakor szüntették meg a hidegvízkezelést és végezték el a szükséges sebészi beavatkozásokat. 4 Orvostörténeti Közlemények 49