Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Réti Endre: A magyar Tanácsköztársaság egészségügye — Pólya Jenő és az orvosképzés reformja

Éppen a szorgalmasabbra, aki az előadásokat, gyakorlatokat pontosan látogatja nem jut hozzá, hogy valami egyebet is tanuljon vagy olvasson, mint ami pontosan a szakmája körébe vág. Pólya Jenő előremutató gondolkodására jellemző, hogy szükségesnek látná, hogy „a jogi, filozófiai karok tanárai és docensei egyes előadásokat, előadási sorozatokat hirdessenek meg abban az időben, amikor a medikusok nincsenek szaktanulmányaikkal elfoglalva, hogy a jog, nemzetgazdaság, szociológia, művészet, irodalom, történelem stb. olyan kérdései, amelyek az ifjúságot természetszerűen nagymértékben érdeklik, leghivatottabb oldalról kapjon felvilágosítást az a fiatalember, aki ha sorsa és pályája egy vidéki városkába vagy faluba veti, ott a kulturális életnek egyik, vagy talán egyetlen központja legyen." Az ifjúsági egyesületek, könyvtárak is tehetnének egyet s mást ebben az irányban — teszi hozzá. Arra a kérdésre, hogyan lehetne megoldani az ezrekre menő hallgatóság gyakorlati klinikai tanulmányainak megfelelőbb lebonyolítását, Pólya a következőket mondja: a kötelező előadások egy részét a közkórházi osztályokon kellene megtartani, vagy ami még helyesebb volna, a klinikai ismeretek gyakorlati betanítására elsősorban a közkórházakat kellene kijelölni a medikusok számára úgy, amint az Franciaországban és Angliában már régóta bevett szokás. Úgy véli, hogy ez a tudományos működés szempontjából is fontos lenne, „a hallgatóság számának csökkenése a klinikákon arra vezetne, hogy a tanároknak és segédeiknek több idejük jutna egyes tudományos problémákban való elmerülésre, viszont a közkórházi főorvosok és segédeik számára a hallgatósággal való folyamatos érintkezés üdvös stimulus volna a tudományos munkásságra". Leszögezi: csak ha a főváros közkórházainak és egyéb nagy kórházainak gazdag beteganyagát teljes mértékben kihasználjuk, leszünk képesek ily nagyszámú hallgatóság részére elegendő tanulási alkalmat biztosítani. Ezzel kapcsolatban egyetemünk ugyancsak hasonló megoldást javasol, mint a tervezet kifejti: az oktatás gyakorlatibbá tétele megkívánja megfelelő kórházi osztályok bevonását. Ennek érdekében — a tervezet szerint —- ki kell választani az oktatásra alkalmas főorvosokat, az arra alkalmas kórházakat, a kiválasztott főorvosokat ezekbe a kórházakba kell koncentrálni. A kiválasztott osztályokat a klinikák között felparcellázni, s velük kooperációban kell megvalósítani az egy klinikához tartozó hallgatók egységes oktatását. Pólya általában komoly problémának látja azt, hogy egyetemeinken a német tanítási rendszer áll fenn, és több tekintetben — így a közkórházi oktatás, azután a tanév beosztásának tekintetében — figyelmeztet a francia és angcl rendszer gyakorlatibb voltára, amely szerinte sok fennálló probléma megoldását elősegítené. Pólya széles látókörére és mély szociális lelkiismeretére jellemzők azok a javaslatok, melyeket a szegénysorsú és főleg a falusi orvosi pályára készülő hallgatók támogatására javasol: Ezért a bennlakó helyekhez, a Tanhoffer klinikai internátus módjára, „elsősorban azoknak legyen jussuk, akik falusi praxist szándékoznak űzni". Azonban nem minden akkori javaslat időszerű. Végső összefoglalóját érdemes végigtekinteni: „Vezérelv: az, aki gyakorló orvosnak készül, csak azt legyen köteles megtanulni, amire gyakorló orvos korában szüksége lesz, de ezt aztán igenis jól és alaposan tudja is. A kivitel elvei : 1. gyakorlati egyéni oktatás a mostani elméleti tömegtanítással szemben, különösen a klinikákon;