Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Réti Endre: A magyar Tanácsköztársaság egészségügye — Pólya Jenő és az orvosképzés reformja

Az ez évi reformtervezetben így szerepel ez a tétel: „Az egyetemi oktatásnak az általános orvosképzést kell szolgálnia, ennek megfelelően kell összeállítani vagy előadni, illetve gyakorlatban oktatni az orvosképzés anyagát. Tudományos diákkörök, valamint a speciális kollégiumok feladata, hogy a tudományos munka iránt felkeltsék az érdeklődést, valamint megteremtsék az utánpótlás kiválogatására és nevelésére szükséges feltételeket." Ezzel kapcsolatban azt mondja Pólya, nem lehet az a törekvés, hogy minden orvosból univerzális specialista legyen, a hallgatótól csak azokat az ismereteket és ügyességeket lehet követelni, amelyeket egy gyakorló orvostól elvárhatunk, és ezekre, de csakis ezekre meg kell tanítanunk a rendes, kötelező előadások során. Arra az ellenvetésre, amelyet feltehetnénk, hogy tudniillik az orvostanhallgatók sorából nemcsak a gyakorló orvosok, hanem a legkülönfélébb specialistáknak, a tiszti- és törvényszéki orvosoknak is ki kell kerülniök, s az egyetemnek mindezen pályára elő kell készíteni az embereket, azt válaszolja, hogy az orvostanhallgatókból elsősorban gyakorlóorvosokat kell nevelni. A szemész különb szemész, az anatómus különb anatómus és a törvényszéki orvos különb törvényszéki orvos lesz, ha jó és gyakorlati irányú orvosnevelésben részesült, s megvan az érzéke az orvosi gyakorlat igényei és lehetőségei iránt. A speciális tanulmányokat akkor kell és szabad csak igazán megkezdeni, ha az embernek az egész felett megvan az áttekintése, általános orvosi képzése befejeződött. Abból, hogy a medikusból mondjuk tisztiorvos is lehet, és a tisztiorvosnak a bakteriológia, gyógyszerismeret, higiénia stb. bizonyos aprólékos részleteivel is tisztában kell lennie, nem az következik, hogy minden medikussal az aprólékos részletekig ismertessük meg ezeket a tárgyakat, hanem azoknak az orvosi diplomával bíró egyéneknek, akik gyakorló orvosok akarnak lenni, külön e célra szolgáló, megfelelő kórházi osztályokon eltöltendő gyakorlati idő után adják csak ki a tisztiorvosi diplomát. Felhívja a figyelmet azokra a szükségletekre, amelyeket a gyakorló orvosnak kell ellátnia, s arra az ellentmondásra, mely ezek között a feladatok között, valamint az ő korában folytatott orvosképzés között fönnáll: „Az a férfiú, aki a szigorlaton az assistáló műtőnövendék, vagy szolga-szakértő segítségével megcsinálja a carotislekötést, vagy a bélresectiót és az iridectomiát, nem tud egy fecskendő bőrarteriát megfogni, nem tud egy közönséges kötést rendesen feltenni, egy törött lábszárat helyesen tartani, nem tud egy beöntési adni, vagy egy nőt megcatheterezni." Abban a tényben, hogy az egyetemen a közönséges gyakorlati munkát nem tanulja meg, kell keresni azoknak a panaszoknak az okát, amelyek az orvosi oktatással szemben nemcsak nálunk, hanem Németországban és Ausztriában is felmerültek. Pólya foglalkozik azzal a problémával is, hogy a tudásanyag felszaporodása milyen nehézségeket jelent a hallgatók számára. Amint mondja, Magyarországon is, külföldön is arra gondolnak, hogy meg kell hosszabbítani a tanulmányi időt, és így Liebermann az orvosi tanulmányokat 6 évre, a gyakorlati évvel együtt 7 évre kívánja meghosszabbítani. Angliában, Morris szerint 6 - 8 év alatt végeznek az orvosok, Svédországban 10 és fél - 11 év alatt (Schwalbe). Pólya szerint nem helyes a tanulási idő meghosszabbítása, mert minél később végzi el valaki az egyetemet, annál hamarabb megy ki a praxisba, és ezért az önként vállalt kórházi gyakorlati idő tartamát vagy a szakképzés idejét rövidítené meg. A család-