Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Sápi Vilmos: A tbc elleni küzdelem és a cselédlakások problémája a kapitalizmuskori Magyarországon

— Archibald Alison főseriff, Thomas Carlyle és dr. James Kay 1840-ben és 1832-ben megjelent munkái alapján — a milliós létszámú ír bevándorlás egészségügyi következményeit ismerteti. Megállapítja, hogy a „minden civilizáció nélkül" felnőtt írek „hozzászoktakmindenféle nélkülözéshez". Carlyle idézetét helyeselve közli: „A rongyos, vigyorgó ír . . . minden munkát vállal, ... s olyan bérért vállalja, amelyen csak burgonyát vehet. Egyetlen fűszere a só; boldogan meghál bármely disznó- vagy kutyaólban, meghúzza magát a csűrben; rongyokból összetákolt ruhát visel . . [4]. Dr. Kay megállapításait átvéve azt írja Engels, hogy a pincelakók többsége ír, mivel „Odahaza agyagviskója csak egy helyiségből állt, s ez elég volt mindenre" [5], Otthoni szokásainak megfelelően „itt is az ajtó elé dobja a szemetet és hulladékot, így keletkeznek azok a pocsolyák és szemétdombok, amelyek . . . dőgletessé teszik a levegőt. Mint odahaza, itt is a házhoz építi a disznóólat, és ha ezt nem teheti, a disznó vele hál a szobában" [6]. Az angliai mezőgazdasági munkások lakásviszonyait Marx korabeli tanulmányok és hivatalos jelentések alapján ismerteti. Pl. a dr. Julian Hunter általi 5 375 mezőgazdasági munkásház megvizsgálásából Marx tizenkét grófság adataiból ad jellemző képet [7]. A nyomorultul kicsi szobákban általában 8—10 személy (fele felnőtt, fele gyermek) lakott, akiknek helyenként „kevesebb helye volt, mint amennyire egy gályarabnak van szüksége" [8], Egy XIX. század közepi hivatalos jelentés szerint „Lakásuk levegője más nélkülözésekkel együtt különösen hajlamossá teszi ezt az osztályt a tífuszra és a tüdővészre" [9]. Ilyen körülmények között nem csoda, ha az angol törvényhozás kissé megelőzte a magyarországit, hiszen a fertőző betegségek Angliában is átterjedhettek egyik társadalmi osztály tagjairól a másikra, de a munkaerő kihasználása miatt is érdekük a munkás egészsége. Természetes azonban, hogy az egészségtelen lakásokban összezsúfolt és szegényesen táplálkozó proletariátus soraiban a halálos megbetegedés egyre több áldozatot követelt [10]. A nagymértékű rokkantságot és munkaképtelenséget is előidéző tüdővész nem kis mértékben járult hozzá a német népszanatóriumi rendszer kiépítéséhez [11], ill. a francia dispensaire (tüdőbeteggondozó) létrehozásához, amelyet Calmette lille-i professzor kezdeményezett és ismertetett az 1901. évi londoni tuberkulózis-kongresszuson [12]. Az 1903. évi brüsszeli közegészségügyi kongresszus részletesen foglalkozott a munkáslakások problémájával [13]. Az 1902. évi düsseldorfi VI. nemzetközi lakásügyi kongresszus anyagában pedig a magyarországi vonatkozó problémáról is volt elaborátum [14]. II. Sorolhatnánk még adatokat Európa különböző országaiból, de témánk jellemzésére ezek is elegendőek. Adatszerű összehasonlításokat viszont nem tehetünk, mivel a felmérések nem azonos szemszögből, és a gazdasági-társadalmi fejlődésnek nem azonos fokán készültek. Felsoroljuk a tbc halálozási statisztikájának néhány magyarországi adatát: A hivatalos statisztikai adatok szerint Magyarországon 1896 — 1900 között évente átlag 61433, 1901-1905 között évente átlag 66 926, 1905-ben 76 545 és 1906-ban 67 297 ember halt meg tbc-ben, ami a halálesetek %-ában 13,56,