Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 45. (Budapest, 1968)

TANULMÁNYOK - Antall József: Lumniczer Sándor és a pesti orvosi iskola

Európa vezető operatőrjeinek színvonalán állt. Pesti és bécsi tanulmányai után, huszonkilenc esztendős korában nevezték ki a pesti egyetem sebész-professzorává. Nemegyszer hívták külföldre tanárnak, célja azonban a magyar orvostudomány, az orvosképzés és az egészségügy európai szintre emelése volt [7]. Legközelebbi tanítványai közé tartozott Markusovszky és Lumniczer Sándor. Bécs volt a magyar medikusok Mekkája, ahol kiegészíthették tanulmányaikat, megismerkedhettek a kor legmodernebb orvostudományi elméletével és gyakorlatával. Annál inkább, mivel a pesti egyetem orvosi diplomáját a Birodalom többi területén nem ismerték el egyenrangúnak a bécsivel. Nem véletlen, hogy Balassától Markusovszkyig, Lumniczertől Semmelweisig sokan megjárták Bécset, hogy gyarapítsák ismereteiket. Ezért azonban nem kell restelkednünk, még kevésbé kell ezt tagadnunk. Restelkedni valója legföljebb Bécsnek, a Habsburgoknak van. Megfosztották Magyarországot nemzeti önállóságától, konzerválták az elmaradottságot, és útját állták — többek között — a haladó magyar szellemi élet kibontakozásának is. Nem áll ezzel ellentétben az sem, hogy maga a birodalmi kormányzat is hozott hasznos, sőt haladó rendeleteket. A történelem parancsa még a gyarmatosító rendet is rákényszeríti a szükséges, elkerülhetetlen intézkedések meghozatalára, de ez nem azonos a független nemzetek természetes törekvésein alapuló egészséges fejlődéssel. Egy több évszázados élet-halálharcban elpusztult és lemaradt ország viszszahúzó erőit támogatva, Bécs provinciális körülmények között hagyta hazánk tudományos intézeteit, oktatásügyét — de sorolhatnánk tovább a jogos vádakat. A természettudományok, a technika, általában a kísérletező, alkalmazott tudományok igen jelentős anyagi beruházásokat, megfelelő körülményeket igényelnek. De ez nem kisebbíti, hanem éppen növeli a magyar tudósoknak, orvosoknak nagyságát, akik rosszabb feltételek között, egy megújhodásért küzdő közélet légkörében mégis olyan nagyot tettek, mint a XIX. század derekának nagy orvosnemzedéke. Lumniczer Sándor már doktori disszertációjával magára vonja figyelmünket: „Orvos-sebészi értekezés a képlő sebészetről", Pesten, 1844-ben. A plasztikai sebészet alapvetése ez a magyar szakirodalomban. Visszatekint a múlt eredményeire, és összefoglalja kora kiemelkedő külföldi sebészeinek állásfoglalásait. „A képlő sebészet jelenkorunk utolsó éveiben tett roppant előmeneteleit, nem annyira a műtét ügyes kézfogatainak, hanem talán mondhatnók — egyedül a műtés élettani irányának köszönheti, miszerint a műtő sebész hatalmában áll az áthelyezésre szánt bőrlemez életerejét megítélni s megbírálni" [8], Ismerteti a „képlőműtétek alapmodorai"-t, a műtét egyes szakaszait, a használt műszerfajtákat és a seb utókezelését is. Eléggé nem méltatott művét mesterének, Balassának ajánlotta. Munkájában azonban nemcsak a külföldi szakirodalomra támaszkodott. „Kórtanodánk folyó é. egyik esetét említem itt, részint mint nagyon szépen sikerültet és tanulságost, részint mint ismét annak bizonyságát, hogy képlőműtéteknél legkevésbé sem szorul az ügyes és elmés sebész csupa utánzásra, sőt mielőtt a műtéthez fogna, mindig azon kérdés megfejtését tűzi ki magának czélul: vájjon nem lehetne-e műtéti föladatát, a már létező példa s minta észszerű módosítása által, vagy tán