Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 45. (Budapest, 1968)

TANULMÁNYOK - Spielmann József—Szőkefalvi Nagy Zoltán—Soós Pál: A kémikus és balneológus Mátyus István és kora

társak cikkeit és könyveit. Könyvében nemcsak leírja a legfontosabb gázokat, hanem azok előállítási módját is taglalja. Magyarul erről ő szólt először, ő próbálta ezeket ezen a nyelven elnevezni: A széndioxid („Aer fixus", „megaludt vagy megköttetett aer") előállítása szerinte történhet egyes anyagok hevítésével, vagy savak segítségével, keletkezhetik erjedés közben is („hol tűzzel, hol rágós savanyos spiritusokkal, hol megkeletéssel"). Egyes külföldiek eljárását átvéve, tágabb értelemben mindazon gázokat „aer fixus" név alá csoportosította, melyek az égést nem táplálják, így azokat a gázokat is, amelyeket ma ammóniának, hidrogénnek, kénhidrogénnek nevezünk (s melyet ő „huggyos aer" név alatt említett). A hidrogén (,, flogisztikus vagy tűzzel elegyes aer") előállítására kétféle eljárást említett : fémekből savakkal („ércnemekből választó vizekkel való elrágással"), valamint szerves anyagok száraz lepárlásával („Meggyúló, száraz materiákból tűz által"). Az oxigénről („dephlogisticatus, tűz nélkül való aer") tudta, hogy ebben a gázban a gyertya jobban ég, az egerek jobban lélegzenek. Az oxigén előállítási módjai között említi a történelmileg legfontosabbat, a higanyoxid („kéneső mesze") hevítésével történőt. Érdekes lenne taglalni a hőelmélet kérdésében elfoglalt álláspontját is, ettől azonban helyszűke miatt eltekintünk. 2. Sók szerepe A XVIII. században a vízben oldódó anyagok az ún. sók szerepéről igen sok szó esett. Ebből a vitából fejlődött ki a savak és lúgok elmélete, mely később Berzelius dualisztikus rendszerében a kémia alapját alkotta. Mátyus István is sokszor szól a sókról. Az első erdélyi vegyész szavaiból kitűnik, hogy sok minden eljutott hozzá abból, ami a világban ezzel kapcsolatosan elhangzott. A vízben oldott anyagoknak különleges szerepet tulajdonított. Szerinte: „A sónak-is természet szerint meg kell lenni minden vízben : mert a föld csak a sónak segítsége által egyesülhet a vízzel" [109]. Ez a kifejezés nem elég világos. Látszik, hogy Mátyus nem értette tisztán, akárcsak kortársai, miért előfeltétele a legtöbb reakciónak a víz jelenléte. (Ahogy a régi kémikusok is bizonyítás nélkül mondották: „Corpora non agunt, nisi fluida"). Az új Diaetetica idézett mondata után a következő szavak magyarázzák, hogyan is értette a szerző a sók szerepét. A tágabb értelemben vett só, vagyis a vízben oldódó savak, lúgok, s a tulajdonképpeni sók szabják meg, hogy a vízben nem oldódó anyagokból, a „földekből", melyik mikor oldódik, mikor csapódik le. („Játszadozva mutogatják ezt a, kémikusok, bizonyos liquorokat csepegtetvén a vízbe" [110]). A fent kifejtettekből — úgy véljük — kitűnik, hogy Mátyus István igen jeles, orvosi munkássága mellett, a kémia terjesztésének és kutatásának (az ásványvízelemzésnek) egyik legjelentősebb erdélyi úttörője volt. Kémiai felfogása általában korszerűnek tekinthető, a külföldön lejátszódott tudományos eseményekről tudomást szerzett, igyekezett azokat széles körben ismertetni is. Kimagasló érdeme, hogy ezt a tudományt először szólaltatta meg anyanyelvén, s ezzel a kémiai ismeretek magyar nyelvű terjesztését segítette.