Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 45. (Budapest, 1968)

TANULMÁNYOK - Spielmann József—Szőkefalvi Nagy Zoltán—Soós Pál: A kémikus és balneológus Mátyus István és kora

.Soós Pál munkaközössége Mátyus megállapításait a borbereki víz kellemes ízéről mindenben igazoltnak találta. Ma már azt is tudjuk, hogy e víznek magas mangántartalma van. Az előbbi két forrással hasonló összetételűnek tekinti Mátyus az Óradnától mintegy 3000 lépésnyire, a Nagyszamos bal partján található medvevölgyi vagy medvepataki ásványvizet. A forrásról Nyulas megjegyzi, hogy könnyen összetéveszthető az Ó- és Új radna közötti országút mentén fekvő Gyinyisor-i forrásvízzel. Ez utóbbi forrást Mátyus ugyan nem említi név szerint, de előfordulási helyét és vizének tulajdonságait leírja. „Aki a Szamoson innen a közút mentén továbbhalad, másik savanyúvízforrásra is talál, melyet fakávába foglaltak. Ennek szaga, íze, iszapja elárulja, hogy az imént említettel (medvevölgyi, szerk. megjegyz.) egyazon erejű, de tulajdonságait tekintve alábbvaló, kivéve, hogy az elhaladók szomjának enyhítése szempontjából alkalmasabb helyen fakad" [96]. Óradna városában a borvölgyi források felé vezető út mentén, Mátyus kisebb jelentőségű ásványvízforrásokat jelez. Azokat azonban nem vizsgálta behatóan. Említi ugyan, hogy az óradnai lakosok a források vizét fogyasztják, de a fürdővendégek — minthogy ezeknél sokkal jobbat találnak — „semmibe se veszik". Nyulas is csak egyet vizsgált meg a vizek közül s ezt „Radnai forrásnak" nevezte. Soós Pál munkaközössége, a Graniceri utca 271. sz. háznál található kút vizét vizsgálta meg. Azt szénsavas, kis szárazságtartalmúnak, nem túl kellemes ízűnek találta. Nagy figyelmet fordít Mátyus a Major községről elnevezett, Óradnától 4538 lépésre található forrásra. Ez a forrás már Mátyus idejében is nagy népszerűségnek örvendett. A leírás alapján a későbbiekben Nyulas által „dombháti"-nak elnevezett ásványvízforrásra ismerünk. Mátyus fölötte dicséri a víz gyógyító tulajdonságait, s azt annak hashajtó erejével hozza összefüggésbe. Arra is figyelmeztet, hogy túl bőséges fogyasztása bélfájdalmat, étvágytalanságot és székelési zavarokat idézhet elő. A gyógyhatást a vízben nagy mennyiségben található, abból kiváló, az elvezető facsatorna falán lerakódó mésznek tulajdonítja. A természettudományosan gondolkodó Mátyus azt is megfigyeli, hogy a keletkezett kövület mennyisége arányos a víznek a csatornában megtett útjával. Ezért „sokan azt vélik, végül az egész víz kővé válik" — írja [97]. Figyelemre méltó megfigyelésnek számít az a megállapítása is, hogy a dombháti forrás kövülete „nagyon hatásos a sebek gyógyítására" [98], A „borvízsár" ezen tulajdonságát Nyulas is jelzi. Ó egy sebeshátú lovat gyógyított meg vele. Az eljárást ajánlotta a „sebeslábú vendégeknek" is (azonban tanácsait azok nem fogadták meg). Terápiás hatása feltehetően a „borvíz-sár" ma már ismert radioaktív, baktericid tulajdonságával függ össze. A dombháti forrás vizének apadását, azt, hogy az idő tájt hozamából, erejéből már veszített, Mátyus azzal magyarázza, hogy 1770-ben — tehát vizsgálatai előtt 3 évvel — a forrást befedték, és fallal vették körül. A Mátyus által leírt forrásház ma is megvan. Érdekes adat Mátyus leírásában, hogy a dombháti vizet már akkor palackozták, és az ország különböző részeibe szállították. Dombhát azonban igazában