Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 42. (Budapest, 1967)

Bencze József: Adatok a magyar népi empirikus állatgyógyászathoz

ADATOK A MAGYAR NÉPI EMPIRIKUS ÁLLATGYÓGYÍTÁSHOZ írta: BENCZE JÓZSEF (Szombathely) A

népi, empirikus állatgyógyítás éppúgy, mint az emberi tapasztalati gyógyítás szálai, talán már az ősemberig nyúlnak vissza. A kettő közt csupán az a lényegbeli különbség, hogy az ősi embergyógyítás tudatos és nemcsak önmagán, hanem embertársain is igyekezett segíteni, addig az állati segíteniakarás nem tudatos, hanem reflexszerű. Emésztő és rágószerveink nem sokban különböznek az ősemberétől táplálékaink is csak minőségben térnek el. Az ősembernek meg kellett küzdeni életveszély árán is a táplálékáért, csupán a növényi tápszereket nyújtotta könnyűszerrel a természet. Húseledeleiket halászattal és vadászattal szerezték meg. Az ősember mindennapos gondja volt, élelmének megszerzése, majd később már a holnapról és a jövőről is gondoskodnia kellett. Nemcsak vadászta az állatokat, hanem igyekezett azokat maga köré gyűjteni, megszelídíteni, domesztikálni, hogy tápláléka könnyebb és biztosabb legyen. Utóbb már velük műveltette földjeit, könnyített életén, még később vagyonszerzési célokból tenyésztette az állatokat. Önző érdeke lett az embernek, hogy állataira ügyeljen, védje, kímélje, baleseteiben és betegségében gyógyítsa őket. Mindezekből következik, hogy az ősember megfigyeléseket gyűjtött, azokat elmondta társainak, szomszédjainak és kölcsönösen kialakították a tapasztalati segítségnyújtásukat, megfigyelésüket, sőt kezdetleges gyógyító módjaikat. Már most megjegyeztük azonban, hogy nagy általánosságban a népi, később a paraszti állatgyógyítás sokkal kevésbé