Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 41. (Budapest, 1967)

Könyvismertetés - Erwin H. Ackerknecht: Kurze Geschichte der Medizin

ványain ma is ismert kórképek nyomait lehetett felfedezni. Az új-kőkorszaki időkből csupán a trepanatios koponyaleletek szólnak hivatásos orvostevékenység mellett. A második fejezet a primitív népek orvoslásával foglalkozik, amelyek démonikus illetve mágikus jelleget mutattak. Idetartoznak a rituális tatuálások, scarificatiók, metszések, amelyek abból származnak, hogy a primitív emberiség természetfeletti erőkben hitt. A mai orvostörténet az akkori orvosvarázslókat magasabbra értékeli, mint a régi szerzők. A harmadik fejezetben a régi kultúrák orvostudományát ismerteti a szerző. Ezek között is a régi egyiptomiak, babilóniaiak, a perui népek, a perzsák, zsidók és föníciaiak és a krétai orvosi iskolákat említi. Felsorolja az idevonatkozó írásos emlékeket: a Papyrusokat. Hérodotosz nyomán azt is tudjuk, hogy az egyiptomi orvostudomány erősen specializált volt. Ebben az időben még az orvostudománynak a vallással szoros kapcsolata volt. így a mexikói orvostudománynak is, ahol a betegségokozó és gyógyító istenségekben is hittek. Az aztékoknak gyógynövényeket tartalmazó botanikus kertjeik is voltak. Egyes államokban az egészségügyi intézkedések a tisztaság megőrzésére irányultak. Mégis ezt a korszakot a rendszeres írásos emlékek teszik az előbbiektől magasabbrendűvé. A negyedik fejezet India és Kína régi orvostudományával foglalkozik és megtudjuk, hogy a Veda korszakban is a betegségeket, mint elkövetett vétkek következményét tekintették. Ügy látszik, hogy itt is együtt fejlődött az orvostudomány az európai testvérével együtt. Ismerték a megelőzés jelentőségét is és ezért tisztaságra, megfelelő diétás, rendszabályok betartására törekedtek. Feltűnő volt azonkívül a sebészet fejlődése is ezen a világrészen. A kínai orvostudományban discrasias jellegű elemek mutatkoztak, de vizsgálták már a nyelvet és a pulzust, jól ismerték a diabetest, himlőt és dysenteriát. A korabeli kínai orvostudomány már 1800 féle gyógyszert is ismert. Az ötödik fejezetben a görög orvostudomány fejlődését foglalta össze. Elsősorban az Ion szigetvilág egyes orvosi iskoláira, a Kos szigeti Hippokratész működésére hivatkozik és röviden ismerteti a hippokratészi orvoslás elméleti alapjait. Hangsúlyozza, hogy a kritikai és filozófiai szellem előtérbe kerülése tehető felelőssé a görög orvostudomány hatalmas fejlődéséért. A hatodik hosszabb fejezetben a hippokratészi orvoslás modern vonásaira mutat rá. A hetedik fejezet az alexandriai és a római orvosi iskolákat ismerteti, ezek között is az empirikusukat, methodikusokat és a pneumatikusukat. Részletesebben foglalkozik a galenusi orvostudományokkal. A nyolcadik fejezet a középkori orvoslással foglalkozik, ahol hivatkozik a bizánci kiváló orvosokra, majd a salernoi és Monte Casino-i, a Montpeilier-i orvosi iskolákra és a XII. században felállított egyetemek orvostudományi tevékenységére. Leírja a skolasztikus orvostudományból kifejlődő modernebb olasz iskolákat, A kilencedik fejezet a reneszánsz orvostudománnyal foglalkozik, amelynek során főképpen Vesalius, Paracelsus tevékenységét emeli ki, akik működésükkel megújították a medicinát. A tizedik fejezetben a XVII. század orvostudományát ismerteti, amikor a mikroszkóp felfedezésével új elemek kerültek az or-