Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 37. (Budapest, 1965)

Kótay Pál: Pápai Páriz Ferenc drezdai útja (1672)

a Távol-Kelet mesés, csaknem megfizethetetlen kincse, a porcelán: de levegőjében ott él az ígéret, hogy a hazai mesterek képzelőereje új művészetet teremt, s Böttger műve nem marad csupán a kínai porcelán szolgai utánzata. Estefelé Drezdába érkeznek. Napnyugta után közelítik meg a várost. Az Elba partján az Óváros felől lenyűgöző látvány tárul eléje. Az aranyló alkonyatban csillogó vizén túl a falakkal megerősített folyóparton a fejedelmi kastély nyugalmat parancsoló, részarányos összhangja uralkodik. A reneszánsz őszinte, életvidám színei itt már elűzték a gótika fojtogató légkörét, komor, merev formáit. A haladás eszméivel átitatott polgárságot a késő reneszánsz egészséges életritmusa tartja hatalmában. Komoly, két-három, sőt négyemeletes házaik díszes erkélyeikkel, tetőikkel és oromzataikkal a levegőnek és a fénynek tárnak tág ablakot és harsogó életörömről beszélnek. „Ma ezer aranyon sem lehetne megvenni azt a házat, ami harminc évvel ezelőtt még háromszázat sem éri" — mondja kísérője. Igaz, amit a kor krónikásaként a meisseni dóm ura írt: „Az újonnan épített házak vidéken, vagy más városban csodáskastélyoknak is beillenének" Csak a Kereszt-templom árnya emlékeztet még arra, hogy az új, az ifjú város már valamikor a középkorban szerény, de önálló település volt. Később fejőn a hold. A szétszakadozott felhők közül kiszűrődő hideg fénye olvasztott ezüstté változtatja a folyót, amelyen a kőhíd ívei imbolygó, sötét árnyékként remegnek. A dereglyék árnyai mellett egy-egy megkésett lovas térdig gázol a vízben. Fáradt állata hosszúra nyújtott nyakkal igyekszik oltani szomjának tüzét. A lassan sötétbe merülő városba az este már nem tudnak bemenni. Szállásán a mécses szegényes, remegő fénye mellett álomra nehezedő szemmel írja a rongypapírra: „Eodem die Dresdam ubi eodem die non sumus intromissi, sed pernoctavimus in veteri ut vocant — Dresda" Másnap nyolc, különféle vizsgálat után egy drezdai polgár, Johann Christophorus Schimpf kezességet vállal érettük. Csak ezután mehetnek át a hídon és léphetnek be a város kapuján. Ki volt kezesük, nem tudhatjuk. Előkelő ember lehetett, mert így emlékezik meg róla: „Ez igen udvari ember, mindennap vendéglett ott létünkben ingyenn" Személyes ismeretségüknek, jó ajánlóleveleiknek, s nem utolsósorban egyéni rokonszenvességüknek köszönhették, hogy a Jő