Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 37. (Budapest, 1965)

Kótay Pál: Pápai Páriz Ferenc drezdai útja (1672)

élete végéig levelezik. Megemlíti még, hogy Moebius orvosi magánkollégiumában is felvételt nyert. E század az orvostudományban a rembrandti „Anatómiai lecke" kora. A compositio — a medicina — középpontja már nem egy szent, nem az uralkodó, nem a magyarázó professzor, hanem a tudomány szigorú törvényei szerint felboncolt emberi test — a corpus humánum — izgalmas varázsa. Erről árad a fény, ez világítja meg az érdeklődő arcokat, akik az arányosságot, az emberi szervezet harmóniáját, szerkezeti tökéletességét csodálják, s a mozdulatlanságban, a halotti merevségben is az élet, a mozgás nyomai után kutatnak. Még arra vannak ugyan utalva, amit szabad szemük lát, bár szorgalmas kezek a lencsékből már játékos microscopia ludicria-X és szerény, de meg nem alkuvó microscopia seria-t készítettek. Minden, ami az anatómiától távolodik, egyre lágyabb, elmosódottabb, s végül elvész a tudatlanság, az ismeretlenség szürke közönyében. A kép sarkában elöl ott van még a haladás béklyója, a szabad vizsgálódást és kutatást gátló nyitott fóliáns, a figyelmet ez azonban már alig köti le. A tiszta megismerés vágya a jól sikerült portrékat eleven, mozgalmas egységgé formálja. A főiskola ebben a korban kizárólag a tanulás forrása, kutatómunka ott még nem folyik. A század nagy vívmányai a gyakorlóorvosé, aki az élet ütőerén tartja kezét, s a társadalmi szükséglet parancsszavát hallgatja, s a legégetőbb kérdésekre nemegyszer már meg is találja a feleietet. De le Bo'é Sylvius halálának éve ez. Egyé a kevesek közül, aki boncolási leletekkel igyekszik ellenőrizni a klinikai képet és a „tüdősorvadás" lényegét már a tuberculumban látja. A naplóban minderről egyelőre semmit sem találunk. Nem ihletik szólásra a paraszt- és harmincéves háborúk emlékei, a világ első vásárvárosának mozgalmassága, a kereskedelmen, a szászországi és thüringiai bányák kincsein gazdagra hízott polgárság pompázó renaissance palotasorainak élete és a késő gótika templomóriásai. A szerző feszülten figyel és vár. Tanulja a nyelvet, s adaptálódik az idegen világhoz. Ha nagy ritkán megszólal, hangjában csak hazai emlékek elevenednek: „13 iunii. Szigeti György uram volt nálam Lipsiában" — írja. Barátságot köt néhány diáktársával, közöttük különösen egy