Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 36. (Budapest, 1965)

Grynaeus Tamás: Összehasonlító és aetiopathogenetikai vizsgálatok a fossilis és recens hyperostosisok körében

helytálló, ma még kevésbé. Gondolatmenetének megfordításával már sokkal valószínűbb feltevéshez jutott: »... a neandertali ember és az akromegaliás hyperpituitarismusban szenvedtek" [66]. Weidenreich is fölveti annak lehetőségét [123], hogy a Pithecanthropus robustus — állkapcsának abnormális vastagsága miatt — kóros egyed lehetett. „A mai populatiókban előforduló óriásoknak is egyik jellegzetes vonása állkapcsuk abnormális növekedése. A gigantismus e formáját nevezik »akromegalias gigantismusnak« amelyet a hypophysis működészavara okoz". S bár lényeges különbségeket is megemlít, amelyek előbbi föltevése ellen szólnak (akromegaliás gigantismus esetén főleg a mandibula basalis része vastagodik meg; a jávai óriásnak nincs állcsúcsa; az akromegaliásé nagy; az akromegaliás fogai nem vesznek részt a pathologiás növekedésben; a jávai óriás fogai nagyok), teljesen mégsem veti el ezt a lehetőséget sem, annál kevésbé, mert a származéksor nem egyenletes: kicsi és nagy, vaskos és vékony csontú alakok szabálytalanul fordulnak elő egyidőben, ill. egymás után. Korabeli ábrázolások közül csak egyet ismerünk, ami ebben azösszefüggésben idézhető: Luschan említi [82], hogy a berlini múzeum egy márványfeje, érmék ábrázolásai és életrajzi adatok szerint Maximinus késő római császár nagy termetű, akromegaliás lett volna. Koch két dolgozatában is ír le több, abnormális súlyú, és igen vastag falú koponyát [68, 69], ezeket azonban ő leontiasis osseanak diagnosztizálta. Végül Palest idézem, aki arra figyelmeztet, hogy „vannak bizonyos akut és krónikus fertőzések, amelyek a csont dekalcifikáíódásával, vagy hyperostosissal ; ostitisszel vagy periostitisszel járnak" [102]. B) Hyperostosisszal járó emberi kórformák — kórfolyamatok. Mi a hyperostosis cranii létrejöttének oka, mi az elváltozás pathomechanismusa? (Az eddigi szerzők egy része klinikai tünet, és jelentőség nélküli elváltozásnak tartja) (Moore, Dressler, Floderus, Henschen, Pedersen, Smith és Hemphill.) Sőt egészen addig, míg a legutóbbi években fiatalokon is ki nem mutatták elég nagy százalékban (Salmi, Carr, Grollman, Knies és Le Fever) csak öregkori elváltozásnak tekintették.