Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 33. (Budapest, 1964)

Dr. Vörös Márton: Egy járvány tanulságai

a nép hite szerint az égnek szüksége volt angyalokra és ezért választotta ki a tiszta lelkű diftériás gyermekeket áldozatként. A középkor azonban adós maradt azzal a magyarázattal, hogy mi történt a diftéria-járványokban elpusztult felnőttekkel, akik közül sokan a kor elég zilált erkölcsi légkörében magukról a tiszta lelkűség emlékét is lekoptatták. A középkor gyakran „pestis anguignalia" névvel is jelölte, mint 1357-ben is, amikor a pestis szó a járvány félelmetességére célzott, míg a második szó, a régi olasz használatból emlékeztet a járvány gyakori itáliai előfordulására. Több ízben pusztításainak méretei nyomán torokpestisnek is tartották. Egy-egy fellobbanása oly méretű volt, hogy azt a járványok történetének egyik legnagyobb szakembere is rendkívülinek és történelmi csapásnak minősítette [1]. A járvány jelentkezési formája a középkorban és az újkor elején, ha ritkán is, de nagy területekre kiterjedő, országos, helyesebben kontinentális (pandemias) volt. A XIX. században már átalakult csaknem állandóan megmutatkozó betegséggé (endemiássá). A járvány lefolyásai (epidemiológiai) formáinak változásával a régi adatok megbízhatatlansága miatt tüzetesen nem foglalkozhattak. Különben is az orvostörténelem több olyan pusztító népbetegséget ismer, amely a századok folyamán megjelenési formájában és lefolyásában megváltozott. A középkor a legsúlyosabb népbántalmakat (pestis, lepra, vérbaj, diftéria) gyakran azonosította. Ezeket a betegségeket a XV. század végén kialakuló primitív belgyógyászat kísérelte meg szétválasztani. A XVI—XVII. században a mediterrán államokban szokatlan mértékben pusztított a járvány, amelyet a fulladásos halál nyomán „morbus suffocatorius"-nak neveztek. Ebben az időben kísérleteztek először a tracheotomiával. Sydenham, akit az angol nép Hippokratészének neveztek [2], a járványok szezonális összefüggéseit ismertetette és a diftéria első pontos leírását közölte. Legelsőnek mégis a francia Bretonneau Péter írta le pontosan a betegségek kórképét és azt a diphtherite névvel jelölte [3]. Klebs Ervin 1883-ban felfedezte magát a kórokozót, míg a következő évben Löffler ezt tisztán kitenyésztette. Ezek az előzetes küzdelmek vezették el Behringet 1890-ben az antitoxin feltalálásához. A betegség kevés nemzetközi orvostörténelmi támponttal bír és S-