Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 32. (Budapest, 1964)

Natter-Nád Miksa: Kováts Mihály főorvos munkássága

előadássorozatában már történt megemlékezés — tartják az orvosi, de egyéb tudományos műszavak megmagyarosítójának. Bugát Pál 170 évvel ezelőtt, tehát 1793-ban Gyöngyösön született, ahol atyja szabó volt. Orvosi oklevelét a pesti egyetemen szerezte meg, itt több éven át tanársegéd volt. Majd Bakabányán, azután Selmec- és Bélabányán volt főorvos. Első tudományos munkájában, amely 1828-ban egy német nyelvű bonctani munka alapján készült, arról panaszkodott, hogy nehéz megfelelő magyar szavakkal kifejezni az idegen nyelvű szakmunkák értelmét. Már a Tudományos Akadémia tagja volt, amikor Schedel, vagyis Toldy Ferenccel, az akkor még orvostanhallgatóval, aki később irodalomtörténettel foglalkozott és a magyar irodalomtörténetírás atyjának nevezték, összeállítják a magyar—deák és a deák—magyar orvosi szakkönyvet, amely 1833ban jelent meg. Tizenegy év múlva, 1844-ben készült el Természettudományi Szóhalmaz című műve, melyet Ferdinánd királynak ajánlott, aki gyémántgyűrűvel jutalmazta a Szóhalmaz szerzőjét. 1848ban a honvédelmi bizottság Magyarország főorvosává nevezte ki. Azért mert 1849-ben a kormányt Debrecenbe követte, a szabadságharc leverése után megfosztották tanári állásától és nyugdíjigényétől is. Ekkor visszavonult és többnyire Budán, a Szép Juhászné környékén levő szép, gyümölcsös kertjében tartózkodott nyolc csángó magyar gyermekkel, akiket — gyermektelen lévén — felnevelt és iskoláztatott. A nyelvek tanulmányozásával és a Természettudományi Társulat ügyeivel foglalkozott, amelynek 1865. július 9-én bekövetkezett haláláig elnöke volt, és a társulat megalapítása is az ő nevéhez fűződik. Először Toldy Ferenc emlékezett meg róla a Budapesti Szemle 1865. évfolyamának II. kötetében. Kétségtelen, hogy a magyar orvosi műszavak jelentékeny része Bugáttói származik, de az is bizonyos, hogy a Bugát alkotta szavak között igen sok volt a hibásan képzett szó, melyek nagy része annyira meggyökeresedett a magyar orvosi műnyelvben, hogy szinte kiirthatatlannak látszott, bármennyire igyekeztek is kiküszöbölni az ortológus nyelvészek. Akkoriban az volt a nyelvújítók jelszava, hogy „jobb egy gyenge magyar szó, mint tíz jó idegen". A jellegzetesebb szavak közül például az epidemiumot jelentő potály ; a gyakorlóorvost jelentő üzönc; az enyhítő, palliativa szereket jelentő ürügylő; az oxigént jelentő éleny; a bórt jelentő büzeny ; a jódot