Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 31. (Budapest, 1964)

Dr. Réti Endre: Magyar darwinista orvosok (1945-ig)

spekulációkba', szívlelje meg Goethe szavait, amelyek értelmében a legnagyobb öröm abban áll, hogy „a kutathatót kutattuk, és a kutathatatlant csendesen tiszteljük ..." Műve befejezésében különös módon szembefordul előző, a biológiai mozgást tekintetbe vevő állásfoglalásával, és elmossa a határokat élő és élettelen között, megállapítva, hogy az önfenntartás sem kritériuma az életnek (a tűz is képes erre) a vegyi affinitás és az élettelen részecskék alkalmazkodásához, tökéletesedéséhez vezetnek, a radioaktív elemek felfedezése is azt mutatja, hogy az anorganikus elemek is fejlődésképesek. Utolsó mondata a mechanisztikába torkollik ugyan, de merész és előremutató: „Teljesen általános filozófiai szempontból nézve odajutunk, hogy a döntő különbséget élő és élettelen között... teljesen tagadjuk." Darwinista nyomokon jár az az előadás, melyet „Energia, élet és halál" címen Tangl Ferenc Bécsben az Uránia meghívására tartott, és amely a Természettudományi Közlöny 1915. évi májusi számában jelent meg. Anyagi alapokon magyarázza az élet lényegét, az életet fejlődéstani szempontból vizsgálja, a halált az élőlények általános sajátságának tekinti. „A halál — írja — az egyén teljes megsemmisülését jelenti." Cáfolja Weismann azon nézetét, hogy az egysejtűek halhatatlanok. Tangl szerint a kettéoszlás az anyasejt részére „halál, tetem nélkül". Cáfolja a csíraplazma halhatatlanságát is. Feltétlenül azon a materialista alapon áll, hogy az élet az élettelenből keletkezett. „Sajnos, a biológiában már dogmává lett a mindennemű ősnemzés tagadása, s ez az életkutatás számára talán járható utakat zár el, amelyekre pedig utal az a tapasztalat, hogy az életfolyamatok megismerésének előrehaladtával mindinkább bizonytalanabbá és elmosódottabbá lesz a határ a szerves és a szervetlen világ között, melyeknek egységét bebizonyította az elemi folyamatok azonossága." Végkövetkeztetései előre tekintenek: „A tudományok haladása óvatosságra és szerénységre int bennünket a megismerés határainak megjóslásában. Nem vállalhatjuk immár, hogy az »ignorabimus« hatalmi szavával szabjuk meg azokat. Csupán