Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 29. (Budapest, 1963)

Dr. Tasnádi Kiibacska András: Palaeophysiologiai és palacopathologiai jegyzetek

tunk mondani s térjünk rá egy palaeopathologiás eset tisztázására, amely megint csak az orvos és a palaeontologus együttes munkáját hangsúlyozza. Moodie nagy művében, amely 1923-ban jelent meg, külön fejezetet szentel az opistotonus jelenségének kihalt állatokon, illetve azok maradványain (8). öscápaféléken, őshalakon, őshüllőkön, köztük repülő sárkányokon és ősemlősökön szemlélteti egykori jelenlétét. A világirodalom legszebb ősállati képanyagából válogatja példáit. Híres, közismert eseteket szemel ki. Tankönyvekben gyakorta szereplő leleteket, amelyeken a hisztériás merevgörcsben szenvedő test híd alakú megfeszülését véli felismerni, és ezek, szerinte, ebben az állapotban kövesedtek meg. A kitűnő leletek, a sokfelé idézett könyvek ábrái ilyen értelmezésben méginkább érdekessé válnak, érthető módon a közfigyelem előterébe tolódnak, és végeredményében remekül terjesztenek egy tudományos tévhitet. Moodie azt írja: Egyes ősállatok jól megmaradt teljes vázán kétségtelenül megállapítható, hogy opistotonus lépett fel, amelyet akut cerebrospinalis infekció okozott. A kövült csontvázakon a végtagok merevsége és a gerinc hátragörbülése jelzi ezt ugyanúgy, mint ahogy a klinikai gyakorlatban szokott megjelenni ez a fajta merevség opistotonus esetén. Hozzáteszi azonban, hogy nem minden opistotonusos megbetegedés végzett az állattal, de egyesek mégis olyan erős neurotoxikus állapotot őriznek, hogy ennek alapján fel kell tételeznünk a betegség egykori, ősvilági jelenlétét. Moodi-hck érthetetlenül nem volt gyanús, hogy őscápákon, repülő őshüllőkön, az Archaeopteryxen és a legkülönbözőbb ősemlősökön állapította meg mindezt, pusztán a gerincoszlop hajlása, a végtagok felhúzódása és merevsége alapján. A tetemeken az állat pusztulása után a zsugorodó izmok és szalagok görbítették meg a gerincet és rántották ellenállhatatlan erővel speciális hajlásokba a végtagokat. Ezeket a tetemeket sütötte a nap, rendszerint a mainál melegebb éghajlat alatt. Hasonló esettel állunk szemben hullaégés alkalmával, amikor a száradó, pörkölődő vagy égő hulla „térdeplő" állást vesz fel, gerince „híd alakban" begörbül stb. Az őslénytanban ez a jelenség a fossilisatio egyik jól ismert fázisa, amelyről hatalmas irodalom szól (9). Ismerünk fossilis hullamezőket, ahol nagy emlősállatok tetemeit találták kis helyen, egymás