Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 29. (Budapest, 1963)
Dr. Tasnádi Kiibacska András: Palaeophysiologiai és palacopathologiai jegyzetek
radványok lesznek nyilvántartva. A humán leletek nagyrészének ugyanez a sorsa. Mondunk egy hazai példát. Az általam harminc év alatt megvizsgált, részben leírt és publikált hatalmas palaeopathologiai anyag nagyrésze néhány évvel ezelőtt a Nemzeti Múzeumban elégett. Ami a százéves múzeumi anyagból megmaradt, az a róluk készült több száz kitűnő fénykép egy-egy kópiája. De ezeknek is csak egy része kerülhetett utólag közlésre. Mi történjék a dokumentációs fényképanyaggal, ami a kiadónál és a szerző kezén maradt? Az Orvostörténeti Könyvtár ebben az egy esetben kieszközölte, hogy a Medicina kiadó és a szerző az egy példányból álló ritka felvételeket a könyvtárnak átadja. De ez még nem rendszeres anyaggyűjtés, mert az ilyen heterogén területről összeálló irodalmat, tárgyat és képanyagot továbbra is figyelemmel kellene kísérni, a publikált anyagok sorsával pedig intézményesen kellene törődni. Ma még nem késő. Ma még úttörők lehetnénk ebben a fontos dologban, s a külföld is örömmel venné, ha az ilyen kataszter az adatait felvenné s időnként, mondjuk tíz-húsz évenként közölné. Ez történik most a Magyar Állami Földtani Intézetben, ahol a leírt növény- és állatfajok típuspéldányainak adatait, irodalmát öszszeállítottuk és többszáz oldalas katalógusban közreadjuk a külföld óriási érdeklődése mellett, mint az egész világon a második ilyen természetű munkát, az egyetlen úttörő kanadai példa után. Nemrégiben leégett az Országos Levéltár néhány fontos és gazdag gyűjteménye is. Mennyire hasznos lett volna, ha anyagukat orvostörténészeink már átdolgozhatták volna és dokumentációs filmanyagunk lenne mindarról, ami az orvostudományt érdekli. Amikor mindezt elmondtuk a palaeophysiologiai kutatások történeti vonatkozásai kapcsán, továbbmenve meg kell említeni a palaeophysiologia harmadik fontos kutatási körének, a pachiostosisos elváltozások kutatásának állását. 1655-ben Karl Worm leírt egy különös, szokatlan alakú, felduzzadt csontot. Ez volt az os wormianum. Több, mint száz év múlva, 1763-ban sikerült csak Willam Bell-nek megállapítania, hogy egy hal pachiostosisosan felfújt csontszöveti monstruma. Amint ma már tudjuk, egyes halfajokon gyakori az ilyen képződmény és Kaiser 1960-ban publikált legújabb, röntgen-bonctani vizsgálatai szerint a
