Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 29. (Budapest, 1963)

Erdősi Laura: Wernher: De admirandis Hungáriáé aquis (1549)

reteszeknek, áttörik azokat, a földművesek reményét és fáradságát meghiúsítják. Ezért aztán a legfőbb gondjuk, hogy megnyerjék szomszédos földieiket a halak megvásárlására. De amint a közmondás tartja, rothadt az önként felajánlott áru és ez seholsem érvényesül jobban, mint itt. Gyakran senki se jön, vagy ha jön is valaki, annyit alkuszik, hogy majdnem ingyen adod e nekik, vagy eladod. Sőt az is előfordul néha, hogy ingyen, s mintegy prédára hagyva sem viszik el őket. Hanem az apadó vizekbe belehajtott disznócsordának nyújtanak dús lakomát, s mintegy halászatot. De a halak tömege még így is legtöbbször megmarad, úgyhogy nagyrészük megdöglik és elrothad. Ebből olyan undok pára keletkezik, hogy akik erre utaznak, ezeket a helyeket úgy elkerülik, mintha ragálytól lennének sújtva. Ez pedig nemcsak a szabadban, hanem a városokban is meg szokott történni, mikor ti. akkora mennyiségű halat hoznak lovasszekereken a piacra, hogy akik behozták őket, vevők híján titokban hátrahagyják halaikat és eltávoznak. Ezért aztán büntetés terhe mellett kiadott rendelettel szoktak gondoskodni arról, hogy senki se merjen eltávozni onnan, ha nem viszi magával a halait. De jeles Zsigmond báró, tovább mentem, mint szándékoztam, nem is anynyira e dolgok iránti csodálatból, hiszen számomra, aki életem javarészét már Magyarországon töltöttem, nem csodálatosak többé, hanem parancsaid végrehajtásának az igyekezetétől hajtva. Nem tagadom, hogy sokat kevésbé részletesen adtam elő, sem pedig azt, hogy sokat kihagytam, ami ezzel az elbeszéléssel összefüggött. Ezt azonban készakarva tettem, mivel másutt alkalmasabban és bővebben fogom ezeket kifejteni. Továbbá, amit hozzám intézett leveledben említesz, két csodálatos természetű forrásról, az