Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 27. (Budapest, 1963)

Dr. Miskolczy Dezső: Juhász Gyula betegsége és halála

jó. Beszéd, rágás, hangképzés ép. A szívtompulai normális. Szívhangok, nagy edények hangjai kissé tompák, érlökés ritmusos, szabályos, percenként 72. Testsúly 49,50 kg. Láztalan. Wassermann: negatív. A szellemi vizsgálat eredményéből megint a melancholia tankönyvszerű leírását olvassuk ki: Mozgásai lassúbbak, kellő ügyességűek. Egész nap jóformán egyedül ül, a betegekkel nem érintkezik. Elgondolkozva, a földre szegezett tekintettel járkál. Arckifejezése levertséget árul el. Kívánságokat nem hangoztat. Elmondja, hogy a klinikát maga kereste fel az édesanyja tanácsára, bár ezzel csak a környezetváltozást akarta elérni, mert a betegségét gyógyíthatatlannak tartja. A minden tekintetben tájékozott beteg a vele való foglalkozás során elmondja, hogy magát paralytikusnak tartja. „A paralysisnak minden tünetét érzem", mondja. Ilyen tünet szerinte a fejfájás, amely állandóan tart, és semmilyen csillapítóra nem szűnik, a feledékenység, a munkaterv hiánya, a depresszió stb. Közli azt is, hogy amikor 1931 júliusában távozott, kissé élénkebb volt, jobban érezte magát, de ez nem sokáig tartott, visszatért előbbi állapota. Már négy év óta érzi szellemi életének folytonos hanyatlását, a feledékenységet, a rossz hangulatot, a gátlást. Jelen állapotáért a múltját okolja, alkoholizált, éjszakázott. Az alkoholizálás, amellyel az idegeit akarta nyugtatni, csak elősegítette mostani állapotának, ,,a metalueses agybántalomnak" a kifejlődését [7], Környezete olyan jó hozzá, és ő nem tud velük úgy bánni, ahogy megérdemelnék. Érzi, hogy mindenki okosabb, intelligensebb a társaságban, mint ő. Azok olyan könnyen, kellemesen tudnak beszélni, mint valamikor ő. Most pedig semmihez nem tud hozzászólni, azért inkább félrevonul. Tisztázni akarjuk, vannak-e a betegnek érzékcsalódásai. Azt mondja, szaglási hallucinációja van, mert nem érzi olyan jól a szagokat, amelyeket más jól érez (ebben a megállapításában is tévedett a költő). Ilyen állapotban — mondja a beteg — nem érdemes élni. Öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott, és csak édesanyja gondolata tartja őt vissza. Reggeli ébredéskor erős fejfájást érez. Nem akar semmivel sem foglalkozni, mert — mint mondja — az is a fejét fájdítja, és csak azt veszi észre „mennyit nem tud, mennyit elfelejtett."