Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 25. (Budapest, 1962)

Dr. Katona Ferenc: Ismeretelméleti és származástani kérdések Goethe Faustjában. II. rész

emberi ész, csak a részleteket képes értelmezni. Már szóltunk arról, milyen helyesen ismerte fel Kant a deductfv szemlélet óriási szerepét a természettudományokban. Ez a helyes következtetés azonban irrationalissá lett kezében azzal a meggondolással, hogy az ilyen átfogó természet-szemlélet csak egy magasabbrendű ész sajátsága lehet. Amint láttuk, Goethe épp az Összefüggések feltárására, a mechanikus materializmus korlátainak áttörésére helyezte a fősúlyt. Szerinte a nagy összefüggések feltárása, az inductio és a deductio együttes alkalmazása segíthet csak a természettudományoknak helyes methodológiájuk megalkotásában. Megírta, milyen éles ellentétbe került Kant elképzeléseivel, amelyeknek subjectív idealista voltát természettudományi munkáiban éles kritika alá vette. Talán egy helyen sem annyira világos ez a bírálat, mint épp a Faust második részében. Goethe itt a klasszikus Walpurgis-éjben egyesíti a kor természetfilozófiájának alapproblémáit, és megtalálja a közös megoldáshoz vezető utat. A Faust második részében Wagner, a metafizikus kutatási módszer megtestesítője megteremti a homunculust. Homunculus megteremtése azt a szatirikus ellentmondást hozza a világra, hogy a palackban született lény ugyan kezdettől fogva magasrendű szellemi képességekkel rendelkezik, azonban nincsen teste. Mint a kanti szellem terméke; intellectus archetypus, csak azt az alapvető kérdést nem tudja megoldani, hogyan születhetne meg igazán, hogyan ölthetne testet, mert erre az egész idealista német és francia természetfilozófia sem képes választ adni. Wagner, a homunculus alkotója, mihelyt műve megszületett, kérdéseket intéz hozzá olyan tárgykörökből, amelyekre ő, az emberi ész, az idealista természetfilozófia képviselője nem tud választ adni. Az első kérdés mindjárt a következő: „Zum Beispiel nur: noch niemand könnt es fassen" Wie Seel und Leib so schön zusammenpassen, So fest sich halten, als um nie zu scheiden, Und doch den Tag sich immerfort verleiden".