Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 24. (Budapest, 1962)

Adattár - Orvostörténeti vonatkozások Hermányi Dienes József munkáiban (Vita Zsigmond)

szen 1720-ig. Ekkor ment ki papnak Torockoszentgyörgyre. Itt szolgált egészen 1735-ig,- amikor Nagyenyedre a másodpapságba beiktatták. Két év múlva az első papi állást foglalta el, és azt megtartotta haláláig, 1763 április 17-ig. Hosszú élete folyamán Hermányi Dienes József állandóan érintkezett az Udvarhely vidéki székely néppel, az udvarhelyi és enyedi kollégium tanáraival, diákjaival és a környék papságával, valamint számos főúri, nemesi és egyszerű polgári családdal. Szemléletét elsősorban "teológiai tanulmányai és a reformátuspapi családok környezete határozta meg. Jól ismerte az egyszerű emberek babonás hiedelmeit és a haladó szellemű tudós professzorok életét és tanításait, valamint a főúri családok kicsapongó életmódját. Közvetlen szemtanúja volt az 1719-i, az 1738-39-i és az 1742-i borzalmas pestisjárványnak, és Emlékiratában hiteles képet nyújtott pusztításairól. Ö maga sokat szenvedett a köszvénytől, és otthon, a szülői házban is bizonyára gyakran hallott betegségekről. Emlékiratában és a Nagyenyedi Demokritusban ezért a betegségekről, a járványokról, továbbá a korabeli orvosokról, borbélyokról, sikeres vagy sikertelen gyógyításaikról, a népi eredetű gyógymódokról és a korabeli közegészségügyi viszonyokról sok érdekes megfigyelést olvashatunk. A Hermányi Dienes munkáiban elbeszélt történeteket általában hiteleseknek és a feudális világra nézve jellemzőknek fogadta el az irodalomtörténet. Hitelesnek tarthatjuk azt a képet is, amelyet az egészségügyi viszonyokról és a betegek gyógyításáról festett. Habár a Nagyenyedi Demokritusban az anekdotaműfaj a leírt esetek kiválasztására és megformálásukra hatással volt, de azoknak igazságát, valószerűségét nem torzította el. Ebből következik, hogy többnyire egyoldalú és hiányos jellemzést kapunk egyes kiváló orvosok munkájáról, de az anekdoták mégis élesen rávilágítanak az orvosi tudomány növekvő tekintélyére és ugyanakkor a népi eredetű gyógymódok még általánosan elterjedt használatára. E mellett Hermányi Emlékirata különösképpen az 1719-i erdélyi pestisjárvány idején uralkodó korabeli állapotok leírásával egészíti ki a fentieket. Hermányi Dienes élete végén, 1760 körül írta a Nagyenyedi Demokritust, abban a korszakban, amikor a feudális világ már lassú bomlásnak indult, de társadalmi viszonyai még fennállottak, és a felvilágosodás korának új, haladó szellemű törekvései ezen a téren még alig jelentkeztek. Erdély polgárságában és értelmiségében még csak szinte elenyésző számmal tűnnek fel az orvosok, borbélyok vagy más, orvoslással is foglalkozó egyének. Magukra hagyatva, -jelentősebb állami támogatás nélkül küzdöttek a betegségek ellen, a betegek életéért. Kórházak hiányában legfeljebb az ispotályok, vagy a járványok idején megszervezett lázáretumok nyújthattak valamelyes segítséget a betegeknek. Ezekre különösképpen a kurucvilág és a török ellenes háborúk után egész Közép-Európában végigpusztító pestisjárványok idején volt nagy szükség. Ez magyarázza meg Pápai Páriz Pax corporisának ötszöri megjelenését a Herma-