Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 21-22. (Budapest, 1961)

Dr. Berndorfer Alfréd: A veleszületett rendellenesség pathogenesise történelmi szemléletben III.

seken alapulnak, amelyek nemcsak a téves hitet vannak hivatva megdönteni, hanem a rendellenességek pathogenesisét is igyekeznek reálisabb és materiálisabb alapon megindokolni. Tiedemann „Anatomie der kopflosen Missgeburten" című, 1839-ben megjelent munkájában röviden keresi ezen súlyos, fejnélküli torzszülések okát és arra a következtetésre jut, hogy a „megcsodálás" itt nem játszhat szerepet; mechanikai ok, azaz az anyát ért súlyos trauma ugyancsak nem lehet oka ennek a rendellenességnek. Érdekes elméletet dolgoz ki, mely szerint a fejlődés döntő tényezője a vérerek fejlődése. Elképzelése szerint az erek növekedésével és kifejlődésével együtt alakulnak ki az egyes szervek. Ha tehát az erek valamilyen ok miatt a cranial felé nem terjednek, akkor a fej nem képződik ki. Ismertek a szívnélküli magzatok, melyeknek keletkezését úgy lehet elképzelni, hogy az erek a köldökerektől függhetnek, anélkül, hogy a szív, mint közvetítő jelen lenne. A formális genesis ezen módját el lehet képzelni, de a kauzális okot ezzel még nem ismerjük. Tiedemann feltételezi, hogy a defektus kifejlődésének oka már a csírában megvan, vagy valami súlyos károsodás éri a magzatot fejlődésének legkorábbi szakában. Tiedemann elmélete alapján elképzelhető, hogy az egyik ér trombotizálódott, aminek következtében a peripheriás testrész vagy nem alakul ki vagy a fejlődésben visszamarad, esetleg el is halhat. Ilyen értelemben az előbb említett ún. amnion lefűződések okozta spontán amputáció is magyarázható lenne. Ujabb időben Töndury mutatott ki ilyen magzati értrombosist, melyet rendszerint valami gyulladás okozott. A magzati gyulladásokról sokan írtak és ez az elmélet ma ismét előtérbe került. 1842-ben jelent meg a Wagner által szerkesztett Élettani Kézikönyv (Handwörterbuch der Physiologie), melynek fejlődéstani fejezetét Bischoff írta. Ebben a fejezetben külön foglalkozik a veleszületett rendellenességekkel. Miután az addig ismert okokat felsorolja és kritika tárgyává teszi, ahhoz a végeredményhez jut, hogy „a rendellenességek a leendő individuum betegségei, ugyanolyan betegségek, mint amilyenek a megszületetteknél is előfordulnak." Ez a felfogás azért érdemel figyelmet, mert itt Bischoff funkcionális pathologiáról beszél.