Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 20. (Budapest, 1961)

dr. Berndorfer Alfréd: A veleszületett rendellenességek pathogenesise történelmi szemléletben. II. rész. Történelmi fejlődés a XIX. századig

hogy ha az anya gyakori és erős testi rázása rendellenességet okozhat, vajon nem ugyanazon alapon történik-e, ahogyan azt Reaumur kimutatta? Vajon nem az szerepel-e itt is, hogy a gyakori rázás nagyobb oxigén-szükségletet igényel, amit az anyán keresztül a magzat ilyen esetben nem mindig kap meg és ezért hal el, vagy torzképződés alakul ki? Felvetődik az a gondolat is, hogy az anyának terhessége első hónapjaiban mozdulatlanul sem szabad feküdnie. Feltehető, hogy a hosszantartó betegség, amely az anyát mozdulatlan helyzetbe kényszeríti, nem okozhat-e rendellenességet? Ma többen megfigyelték, hogy az anya polyomyelitise okozhat rendellenességet. Lehetséges, hogy itt is a vírusfertőzés mellett, az anya mozdulatlansága is szerepet játszik. Ujabban a nőgyógyászok előírnak terhes nőknél enyhe tornáztatást. Ennek jó hatása alighanem Reaumur kísérletével magyarázható. A XVIII. században a fejlődéstan kialakulását és a kóros embryológia fejlődését nagyban elősegítette Lémery és Winslow 19 éven át tartó vitája. A vita egyik alapja az volt, hogy a rendellenességet valamilyen véletlen, vagy „accident" okozza. A vita lényegében a preformácio és az evolúció kérdése körül forgott. Ahogyan a két kutató a kérdést megfogta, nem volt helyes, mert sem a véletlen, sem a baleset úgy, ahogyan azt Winslow elképzelte, rendellenességet nem okoz. Hiányoztak még azok az embriológiai alapismeretek, amelyekkel Caspar Friedrich Wolff gazdagította ezt a tudományt. A tulajdonképpeni epigenesis megalapítója Wolff volt, akinek nagy jelentőségű munkája a „Theoria generationis'' 1759-ben jelent meg. Wolff kezdetleges technikai felkészültsége ellenére is alapos és alapvető megfigyeléseket tett, különösen a bélfejlődés terén. Wolff a csíralemezek elméletének megteremtője. Végigkísérte a szervek pontos fejlődését az egyes csíralemezekből és kimutatta az azonos csíralemezekből fejlődő szervek biológiai hasonlatosságát. Wolff munkássága úttörő volt. A modern embryológia Wolfftól indul ki és a későbbi kutatók, s itt elsősorban Meckelt kell megemlíteni, mind Wolff elméletei alapján kutattak tovább. A XIX. században a fejlődéstan és a pathológiás embryológia hatalmas léptekkel haladt előre. A XIX. század nagy szaktudósai