Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 20. (Budapest, 1961)

dr. Farkas László: A sejtelmélet és a dialektikus materializmus. II. rész

kalmazkodásnak nevezi Haeckel. Itt szerepet játszik a plasztidula felfogó és „emlékező" képessége. A plasztidula-mozgás átvitele képezi lényegében az öröklődést: az öröklődés és a változékonyság, illetve a tulajdonság átvitele az emlékezőképesség révén válik lehetővé. Az élet jelenségek, így az átöröklődés is a láthatatlan plasztidula szétáradó hullámmozgásával, a perigenezissel van kapcsolatban: a monista filozófia annál is inkább elfogadhatja a perigenezis hipotézist, minthogy egy mechanikus öröklődési elmélet alapját veti meg, tekintve, hogy ezek a plasztidulák meglelkesített (beseelte) molekuláknak tekinthetők. (A leibnitzi raonászokhoz hasonlóan. Uo. 201. old.) Haeckel továbbá feltételezi, hogy a plasztidula-mozgások - (vonzás és taszítás „kedv és kedvetlenség is") össze van kapcsolva az érzékléssel. Az anyag alacsonyabb fokú (öntudatlan) érzőképességének és akaratmozgásának feltételezése nélkül nem lehet - Haeckel szerint - még a legegyszerűbb kémiai, fizikai folyamatokat sem megérteni. A plasztidulák a többi molekuláktól reprodukció és emlékezőképességben különböznek. Haeckel perigenezis elmélete abban az értelemben előremutató, hogy kizárja a különleges örökítő anyag metafizikus és idealista feltételezését, másrészt hangsúlyozza az alkalmazkodás és a szerzett tulajdonságok átörökíthetőségének elvét. Ugyanakkor azonban magán viseli a leegyszerűsíthető, mechanisztikus módszer hatását. Haeckel ugyancsak bírálat tárgyává teszi Weismann csíraplazma elméletét, amely az ő monizmusával ellentétes elvre épül és szembe áll a perigenezis antiteleologikus tartalmával. Weismann az öröklődés tulajdonképpeni alapját egy sajátos anyagnak, a csíraplazmának kontinuitásához köti; a változás okát pedig kizárólag a két különböző - hím és női csíraplazma - keveredésében látja, amelyek a fogamzás alkalmával lépnek kapcsolatba egymással. Weismann ezen hipotézisét arra a feltevésre építi, hogy a szervezetben, illetve a sejtben egymástól teljesen különböző és önálló plazmaféleség létezne: 1. a szomatoplazma, amelyből a test valamennyi szerve, szövete kifejlődik, 2. a csíraplazma, amely megszakíthatatlan folyamatossággal