Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 20. (Budapest, 1961)
Palla Ákos: Magyarországi betegellátás a XI. században
rium romos falait a közelmúlt években tárta fel az archeológus ásója. Napvilágra került onnan, ahol a kórház állhatott, két kőemlék is, azonkívül más aquincumi felirat, amely CIL 10,403 szám alatt van nyilvántartva, majd ezeken kívül egy mindenekfelett döntő bizonyíték. A régészek megállapítása szerint Aquincumban kb. 120 fazekasműhely működött. Mesterségük gyakorlásához nagy mennyiségű vízre volt szükségük és így telephelyükön számtalan kutat ástak. E területen e század elején végzett ásatások során ezekből igen sokat találtak meg, amelyek kővel vagy fával voltak bélelve. Nem szokatlan, sőt a kor gyakorlata, hogy abban az időben a fenyőből vagy tölgyből készült hordókat kútbélésnek használják fel. És itt következik a döntő bi zenyíték; egy ilyen hordódonga fenyőfa anyagába a következő szöveg van beégetve: Immune in r(ationem) val(etudinarii) leg(ionis) II. ad(iutricis). E hordókat a kórház a rendeltetésszerű felhasználás után üresen nyilván eladta a fazekasoknak, akik azt kútbélésnek használták fel. A fenyőfa anyagát a talajvizek sötétbarna színűre konzerválták, s így maradtak meg napjainkig. Egyébként ezen a lelőhelyen több, különböző feliratú hordó volt még hasonló másodlagos felhasználásban. Attila hun birodalma és a népvándorlás századai alatt az •egymást követő barbár népek sűrű rajai nem hagytak földfeletti nyomokat. Sátorlakó pásztor népek voltak, ezek egyáltalán nem, vagy alig-alig építkeztek. Priscos Rhetor említi, hogy Attila udvarában egy Szerémségből származó római fogoly volt, aki mint balnei architectus, egy hun főúr, Onogésius utasítására fürdőt épített. E tény annyira különleges lehetett, hogy idejének nagy krónikása külön megemlíti. Azonban még ezt is óvatosan kell fogadni. Az itt-ott állandósuló szállásaiknál a múlt épület-örökségét vehették birtokba, azonban nem tartották karban, azok elpusztultak és idővel belepte a gyom. Nomád pásztor életmódjuk e hordákat nem köti helyhez, életüket a legelők jósága határozza meg. s ugyanez a tény készteti őket állandó vándorlásra. Ezért nem fejlődhetett ki a múlt kínálkozó nyomain egy faji vagy törzsi műveltség. Egyedül jelentős a különleges, távol Ázsiából hozott fémkultúrájuk, amelyet majdnem teljes egészében saját személyük, fegyverük és lovaik díszítésére használnak fel. Ezek a tárgyak