Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 15-16. (Budapest, 1959)

Dr. Réti Endre: A hippokratészi filozófia

kapukat a nem-aszklepiádok, azaz bárki számára, aki orvostudományt kívánt tanulni. Ezzel vált világivá az orvoslás, ezzel kezdődött meg az előítéletektől mentes - vagy arra törekvő - világi, valóságos orvostudomány. Hippokratésznek meg kellett teremtenie a maga filozófiai alapját, kórtanát, módszertanát, hogy kellő biztonsággal nyúlhasson gondoskodásának tárgyához, a beteghez. Tanul ő mindenhonnan, sokat vándorolt, Egyiptomot is meglátogatta és amit ésszerűnek talált, tőlük is átvette. De még nagy elődeinek tanításából is elvetette a rosszat, elvetette Demokritosz mágikus gyógymódjait, Anaxagorász idealizmusát, a pithagorasi misztikumot. Művei valódisága felett sok vita folyt, hiszen ezek a könyvek néha egymással ellentmondó megállapításokat közölnek. Ennek ellenére az az általános vélemény, hogy ezen időben az V. és IV. században készült művek lényegében tőle, vagy iskolájától származnak és jellegükre nézve a hippokrátszi gondolkodást tükrözik. Elsősorban is kiváló és lelkiismeretes megfigyelő volt, és ezt tartotta az egyik alapvetően fontos orvosi feladatnak. Csak meg kell nézni kórtörténeteit, az objektív természeteszmélet kitűnő példáit. Kórtörténeteiből emeljünk ki egyet. A thasosi „Philiskos, aki a város fala mellett lakott, ágynak dőlt. Az első nap heves láz, izzadt, éjjelre fájdalmak. A második nap minden tünet súlyosbodott, de este klyster után könnyedén székelt. Az éjszaka nyugodtan telt el. A harmadik nap reggel déltájig lázmentesnek látszott, de délután erős láz, izzadással; szomjas, nyelve kiszáradt; sötétet vizelt; az éjszakát nyugtalanul, alvás nélkül töltötte; teljesen félrebeszélt." Vagy lássuk a prognózisokról írt könyvéből: „íme, mit figyeltem meg a kezeken. Azok, akik heveny lázakban, vagy a mell betegségeiben, vagy idegbajokban, vagy a fej betegségeiben szenvednek, kezüket arcuk elé viszik, a levegőben keresgélnek, folytonosan a takaró szálait, vagy a falat fedő szalmafonatokat tépegetik, - mind halálos állapotban vannak." Évezredekkel Auenbrugger, Corvisart, Laennec előtt írja: az egyik tüdőmegbetegedés kórjeléről: „A fület a mellkasra szorítva zörej hallható, mely hasonló a forrásban levő ecet hangjához."