Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 15-16. (Budapest, 1959)

Dr. Horánszky Nándor: Schwartzer Ferenc és Schwartzer Ottó jelentősége a magyar psychiatria történetében

vendégül látja asztalánál azokat, akiknek állapota ezt lehetővé teszi. Néha 40-50 beteg is részt vesz ezeken a fesztelen, családias estéken, amelyeket gyakran zene és szavalat, avagy bűvészmutatványok tesznek változatossá. Betegeit állandóan foglalkoztatja, azokat az intézet ügyvitelébe is bekapcsolja. Velük szemben soha nem fölényes. A megértő, jóakaró barát, szinte apa szerepét tölti be náluk. Soha ember és ember között különbséget nem tett. Nagyokhoz, kicsinyekhez egyaránt közvetlen volt. Mindenütt segített, ahol tehette és ahol szükségét látta. Intézetében számos betegnek nyújtott lehetőséget az ingyenes kezelésre. Egész lénye derűt, optimizmust és bátorítást sugárzott. Moravcsik írja: „Rajongással határos ragaszkodással csüngtek rajta betegei s még meggyógyulásuk után is hálával említették nevét. Kellő időben és formában alkalmazott nyilatkozatai bámulatos szuggesztív hatást értek el.

47 Ez a szuggesztív erő, párosulva kitűnő emberismeretéből folyó tapintatával, tette őt képessé, hogy kényes helyzetekben megtalálja a kivezető utat, ellenségeket kibékítsen, néha tetemes ellentéteket sikeresen áthidaljon. Segítségére volt ebben nagy emberszeretete, amelynél fogva minden ellenségeskedést fájóan szemlélt. A szó igazi értelmében reprezentatív egyéniség volt, aki személyi qualitásai által, széles látkörű műveltségével, szónoki képességével és a lényeget élesen meglátó pillantásával meghódította az embereket és mindenkor személyi súlyánál fogva tudta biztosítani annak az állásnak tekintélyét, amelyet betöltött. Sokoldalú működése a társadalom széles rétegeivel hozta kapcsolatba. Kiterjedt baráti és tisztelői körében olyan nevekkel találkozunk, mint Herman Ottó, Eötvös Károly, Blaháné, Gyulai Pál, Zala György, Fadrusz János, Beck Ödön Fülöp, Kiss József, Lengyel Béla, Chyzer Kornél, Liebermann Leó, Korányi Sándor, Tauf fer Vilmos, Moravcsik Ernő Emil és még sok más. Űttörő munkása volt a magyar törvényszéki elmekórtannak és az elmebetegügyi törvényhozásnak. Buzdításának és támogatásának nem egy orvostársa köszönheti pályája sikereit. Nem volt elméleti szobatudós. Azt az orvostípust képviselte, amely örömét a betegen való segítésben leli. Az emberi nyomorúság, különösen az elmebetegeknek sokszor ferde társadalmi helyzete mélyen há-