Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 10-11. (Budapest, 1958)

fogak közötti hézagokból való eltávolítására primitív módszer vált szokássá: késsel, villával vagy körömmel piszkálták ki jogaik közeit. Csak a renaissance-kor hozta újból divatba az etiquette szabályait. Könyveket írtak az asztali szokásokról, főleg azok részére, kiknek kilátásuk volt arra, hogy a királyi udvarhoz meghívják Őket Ezeket a szabályokat versben megírták; az egyik azt mondja: „Nem szabad a fogakat késsel piszkálni; először mert ártalmas a fogakra a vassal való érintkezés, másodszor mert az íny megsérülhet és az nem udvarképes, ha az ember szája vérzik". A „Grobianus" című szatirikus könyv (1549) azt tanítja, hogy „ne tisztítsuk reggelenként fogainkat, mert szebb, ha az sárga marad. A húst a fogak közül kézzel távolítsuk el, ne úgy, mint a krokodilus, melynek száját egy kis madár tisztogatja." A XVII. században a fogpiszkáló mindinkább divatos lett Európában, a művelt osztályok körében. Shakespeare, Cervantes is megemlékeznek róla műveikben. ÍV. Henrik asztalára a gyümölcsbe beszúrva hozták be. A német irodalomban sokhelyütt szerepel már e korban a „Zahnstocher". Míg a fogvájót úgy tekinthetjük, mint egy nagyon régi eszközt, addig a jogkejenek mai modern formája csak nagyon rövid idő óta ismeretes. Első illusztrációja 1818-ban jelent meg, ahol egy fiatal hölgy reggeli pongyolában áll tükre előtt és a toilette asztalkán fekszik egy mai formájú fogkefe. A FOGFÁJÁS ÉS ANNAK GYÓGYÍTÁSA 1. Általános fogalmak a jogfájásról Boszniában él egy kis történet egy törökről, ki az utcán egy síró gyermektől megkérdi: miért sír? „Egy kígyó megmart" feleli a gyermek. ,,Az semmi, azt hittem, hogy a fogad fáj" — mondta a török és tovább ment. Ez a kis anekdota jellemzi hogy valamikor milyen fontosságot tulajdonítottak a fogfájásnak. Ez emlékeztet bennünket Celsus (i. e. 100) római író és