Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 5. (Budapest, 1957)

Dr. CSAPODY ISTVÁN: Id. Csapody István Dr. (1856—1912)

Mindaz, amit tollba mondott, klasszikusan érett és szép volt. Méginkább, mint a kéziratai, amelyekben javítás, törlés alig fordult elő. Jellemzése Ha most még végigpillantunk a felsorolt sok adaton, próbát tehetünk, hogy Csapody jellemének megformáljuk teljesebb képét. Ebbe természetesen már színezően és módosítóan beleszólnak saját emlékeim. Láttuk, hogy munkája a szemészetben maradandó értékű. De számon tartják őt a nyelvészek is, mindazért, amit a nyelvművelés terén tett. A szemészet a legesztétikusabb része az orvosi hivatásnak. A nyelv ápolása, a helyes stílus, a hibátlan beszéd és írás szintén esztétika. Ez a kettő harmonikus egységben találkozott benne, a szemészben és nyelvészben. De a szépnek tisztelete magasabb célt szolgált. A tudományért élt és a magyar tudomány ügyét írta zászlajára. Ennek szimbólumát választotta címerül, ezt foglalta jelmondatába egy ifjúsági zászlónak szögbeverési ünnepén: „Tudományod magyar legyen mindig!" Ebben a gondolatban nevelte gyermekeit. Ez a hazaszeretet indította arra is, hogy százait írja meg a tudományt népszerűsítő cikkeknek. Öntudatos ember volt. A maga értékét érezve foglalta el azt a helyet, amelyben másoknak többet használhat. Magáról úgyszólván sohasem beszélt, de magától értetődő természetességgel vette, hogy tőle annyian kértek tanácsot. Kisgyermekkori emlékem, hogy elvitt a Petőfi-szobornál tartott ünnepre, a szabadságharc 50. évfordulóján. Átvezetett a Kígyó utcai kordonon. A rendezők belépőjegyet kértek. „Egyetemi tanár vagyok, megillet az első hely." Csak ennyit mondott, de olyan határozottan, hogy tisztelettel bevezettek bennünket. Alapformája a professzorság volt: tudós, aki tudását azért szerezte, hogy sokaknak átadja. 9 Orvostörténeti közi. 129