Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

MICHAELA FENSKE: Mikro-, makro-, agency. Történeti néprajz mint kulturális antropológiai praxis

értéséhez, anélkül azonban, hogy abban konkrétan megjelentek volna). Éppen a „hobbikutatók" voltak azok, akik nagyvonalúan és önzetlenül segítettek ötleteikkel és útmutatásukkal, melyek gyakran az egyes levéltárakban eltöltött hosszú évek tapasztalataiból fakadtak. Az ilyen tanácsok mindig rendkívül fontosak voltak számomra, hiányuk kihat a kutatásra, a többi kutatóval való konstruktív együttműködésre (vagy annak hiányára), a levéltári kutatás, majd az íróasztal mellett végzett munka folyamatára. Kézzelfoghatóan azonban csak töredékük tükröződik az elkészült művekben. Vissza a beavatásomhoz! Az akták konkrét kezelését tanulmányozásukhoz képest könnyen el lehetett sajátítani. A legérdekesebb kultúrtörténeti tanulmányokkal, a bírósági jegyzőkönyvekkel kezdtem. Létezésükről Karl Sigismund Kramer ( 1989:

1 5) könyveinek tanulmányozásából tudtam, a kötetek viszonylag könnyű olvashatóságára tett utalása viszont tévútra vezetett. A kötetek gyönyörű látványt nyújtottak: körülbelül hatvan centiméter magasak, negyven centiméter szélesek és átlagosan legalább húsz centiméter vastagok voltak. A könyveket foltos bőrkötés borította (megjegyzem, kötve voltak, ezért ezeket sem másolni, sem kivonatolni nem lehetett), édeskés szaguk volt, tele voltak a tinta itatásához használt homok szemcséivel, és mindegyikük több száz sűrűn teleírt oldalból állt; a lapok összeragadtak a párás raktárakban eltöltött hosszú idő alatt. A töredezett szélű oldalak ropogtak lapozgatás közben, és mindig újabb repedések jelentek meg rajtuk. Ambivalens érzés, hogy a jegyzőkönyveket tanulmányozásuk által az ember a legóvatosabb bánásmód mellett is egyre jobban tönkreteszi. Innen nézve érthető az archívumok állományuk filmre vitelére, digitalizálására irányuló törekvése. Amennyiben ma egy technikailag jól felszerelt levéltárat látogatunk meg, elképzelhető, hogy egyáltalán nem kerül a kezünkbe eredeti történeti dokumentum. Minden gyakorlati előnye ellenére az érzéki tapasztalatok ilyen megvonásával a történeti-levéltári kutatások sokat veszítenek varázsukból. Az a sok csodálatos, sűrűn teleírt oldal! Akár egy második osztályba járó tanuló, úgy tanultam meg újra olvasni, betűről betűre, szóról szóra haladva a I 7. századi jegyzőkönyv sorai mentén haladva. A levéltári munkát megkönnyítő olvasási segédletek és egyéb segédeszközök olyan viszonyban állnak az írott szóval, mint egy ház alaprajza a benne később zajló élettel. Hetekig tartott, mire megtanultam folyékonyan olvasni a kéziratokat, minden újabb kézírás a tanulás újabb kínjával járt. Bár azóta sok aktát és jegyzőkönyvet olvastam végig, de ezeket az első törvényszéki könyveket és azt a nehézséget, amelyet olvasásuk jelentett, sohasem fogom elfelejteni. A rövid „Hann 72 Göttingen Nr. 605-6

1 6" jelzet tizenkét, egyenként tanulmányozásra méltó fóliát rejtett. Az csak az első lépés volt, hogy megtanultam folyékonyan olvasni. A mai, a levéltári kutatómunkára alaposabban felkészített egyetemisták már előre tudják, milyen sokrétű fordítómunka vár rájuk az archívumokban. Ez a fordítómunka sokban hasonlít a jelenkorkutatók terepen végzett munkájához (Maranháo-Streck, eds. 2003). Az archívumokban különböző szinteken zajlik ez a fordítás: először az egyes, ismeretlen szavak szintjén. Néha a szövegösszefüggésből derül ki jelentésük. Más esetekben a szótárak segítenek, amelyekből minden levéltárban sok van. Ezekben általában megtalálja az ember, amit keres. Amennyiben nincs meg a megfelelő szótár, a levéltárakban szinte mindig találni valakit, aki ismeri a szót. De mi van azokkal a dolgokkal, amelyek mai szemmel egyszerűen csak különösnek tűnnek? Annyi minden van, ami első olvasásra rejtélyes, aminek jelentését önkéntelenül is mai, saját kultúránk jelentés-