Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)
N. KOVÁCS TÍMEA: A kultúra metaforái
A „semlegesített" kultúra A kultúra hosszú évszázadokon keresztül normatív kategóriaként van jelen a társadalmi diskurzusokban - akkor is, ha egyénekre, akkor is, ha társadalmi csoportokra vagy társadalmakra alkalmazzák. Erről tanúskodik, hogy sokáig egyes számban használják, még akkor is, amikor elismerik a társadalmak sokféleségét, bár ezek végső soron egy ideális, eszményi kultúrának jobb esetben módosulásai, rosszabb esetben deformációi maradnak. Konkrét tárgy híján a kultúra folyamatos újrahatározásra szorul, s ez az újrahatározás - ahogy az már szóba került - nagyban függ a mindenkori társadalmi diskurzusoktól, illetve az általuk használt nyelvektől, modellektől. A német etnológus, Wolfgang Kaschuba egy helyütt találóan fogalmazza meg, hogy a kultúra fogalmának használata tulajdonképpen egyfajta hitvallásként működött és működik. „Aki »kultúrát« mondott - írja -, az bizonyos értelemben színt vallott, tudományos és társadalmi értelemben egyaránt elhelyezte magát. Egyszerre beszélt a hozzá hasonlókról és a Másikakról, a képzésről és a vallásról, a történelemről és a nemzetről, a barbárságról és a civilizációról - azaz társadalmi értékhorizontokról." (Kaschuba I 995:1 7.) Hol helyezkedikel e „társadalmi értékhorizontokon" a kultúráról beszélő antropológia, milyen kimondatlan érvelések húzódnak meg azokban a beszédmódokban, amelyeket ez a tudomány képvisel? Tudjuk, hogy tudománytörténeti kezdetei a felvilágosodásban, annak kultúrrelativista nézeteiben keresendők, intézményes létrejötte ugyanakkor már arra az időszakra esik, amikor a gyarmati uralom megszilárdul. Ebben az ellentmondásos helyzetben az antropológia elsősorban arra törekszik, hogy függetlenítse magát a társadalmi diskurzusokban használt (és elhasznált) kultúrafogalomtól, s azt teljesen új alapokra helyezze. Hogyan teszi ezt? A 20. század első két évtizedében megalapozott antropológiai paradigma már nem értéket, hanem elsősorban rendet tulajdonít a kultúrának. Innentől fogva már nem kultúráról, hanem kultúrákról beszélünk, azaz a fogalom normativitását kezdi háttérbe szorítani az egyre erősödő deskriptív jelleg. Az antropológus-utazó az idegen világoknak összefüggéseket, törvényeket és nem utolsósorban saját racionalitást tulajdonít. A kultúra organikus szervezettségének tétele olyan tudományos kultúrafelfogást alapoz meg, amely lényegében lesöpri az antropológiai elmélet asztaláról a primitív egzotikum ideájának utolsó maradványait. A csodás, a bizarr, az érthetetlen végképp 7 átadta helyét a miénktől megjelenésében eltérő, de azzal egyenrangú és a megfigyelő h antropológus számára értelmezhető kulturális rendszer koncepciójának. Lehet a visel£j. kedés számunkra idegen és különleges, de akkor is meghatározott, saját szabályszerűségekkel rendelkező kontextusba illeszkedik, amelynek feltárása értelmet és rendet visz a felszín látszólagos káoszába. így jutunk el a koherens, homogén egészként ér-£o telmezett kultúrához. „Mindig is idegen és ellenszenves volt számomra az a szellemi attitűd, hogy megállják egy pillanatra valamely különös és egyedi tény előtt; hogy szórakozzam rajta, és külső furcsaságát szemléljem, hogy kuriózumként megtekintsem, majd emlékeim múzeumába soroljam. Sokan képtelenek felfogni a belső értelmét és pszichológiai valóságát mindannak, ami külsőleg furcsa, első pillanatra megragadhatatlan egy idegen kultúrában. (Ezek az emberek nem születtek etnográfusnak.) Az emberről való igazi 226 tudomány igazi munkásainak próbaköve: a végső szintézis szerelme; a végső szinté-
