Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

MICHAELA FENSKE: Mikro-, makro-, agency. Történeti néprajz mint kulturális antropológiai praxis

szövegén túl jóval több információt hívhatnak le: hangokból és szagokból, testbeszédből és szociális interakciókból, a szereplők környezetének megfigyeléséből. A történeti dokumentumoknak is megvan a maguk jelentése, bár ez kevésbé sokrétű, ráadásul a lejegyzők érdekei által megszűrt jelentés. Történeti kutatóként az embernek ezer kérdése támad, de senki sincs, akinek ezeket közvetlenül feltehetné. Nem végezhetünk (részt vevő) megfigyelést, az ember magára marad megfigyelése tárgyával - jobb esetben kollégáival folytathat eszmecseréket. A kutatóknak írott forrásokat kell „meghallgatniuk", a mások fejében lejátszódó folyamatok iránt kell nyitottá válniuk. Általában nagyon különböző jellegű szövegeket kell elolvasniuk, dokumentumhegyeket kell áttanulmányozniuk ahhoz, hogy-a közvetlen hozzáférés helyett-a töredékekből képet formáljanak. Mindemellett a múlttal való közvetlen, elmélyült foglalkozás nem interaktív folyamat, hanem önmagában a kutatóban zajlik. Ebben áll a történeti kutatások és a jelenkori terepen való kutatás közötti legnagyobb különbség (Kaser 2003:82). Számomra azonban a történeti és a jelenkori terepen való kutatás közötti különbségek inkább fokozatinak, semmint alapvetőnek tűnnek. A jelenkorkutatók látszólag nagyobb szabadsága a gyakorlatban korlátozott. A kutatóknak itt is értelmezniük kell a komplex megfigyeléseket, itt sem alakul minden terepmunka optimálisan, az interjúpartnerek nem mindig adnak a kutató kérdéseinek, érdekeinek megfelelő választ, vagy saját mindennapi gondjaik megoldására használják a kutató figyelmét (Jeggle, Hrsg. 1984; Eisch-Hamm, Hrsg. 2001). A jelenkorkutatás terepen folytatott párbeszédeinek komplexitásáról és buktatóiról többek között Margaret Mills (1991) amerikai folklorista írt meggyőző módon. A való életnek a kutató és a kutatott közötti komplex viszonyban létrejövő elemző megközelítése mind a történeti, mind a jelenkorkutatásokban csak határok között lehetséges, csak töredékeiben fogható meg, legyen szó történeti dokumentumokról és azok kivonatairól, interjúkról és azok átiratairól, írott vagy vizuális adalékokról. Behatároltabb jellegük miatt a történeti kutatások eredményeként keletkezett leírások az objektiválható jelentés vagy átfogó megértés tekintetében talán kevésbé teljesek és „igazak", mint a modern terepmunkák eredményei. A vágy - mint azt Konrád Köstlin (2003) némi gúnnyal megjegyezte -, hogy komplex, teljes kis világokat rekonstruáljunk, szintén összeköti a történeti és a jelenkori terepen kutatókat. A kutató szubjektivitása szintén mindkét terepen hat, a specifikus munkafeltételek következtében azonban másként a történeti, és másként a jelenkori kutatások eseté7 ben. Az ebből adódó lehetőségeket a történeti kutatásokban mindenesetre sokkal S! jobban fel lehetne használni. Többször lehetne utalni a rácsodálkozás, a botladozás, £j az értetlenség momentumaira vagy a keletkezés körülményeire. Ebben az összefügo gésben alig számolunk be nyitott kérdésekről, a lehetséges tévedésekről és hibákról „SÍI - pedig ezek mind a múlttal való elmélyült foglalkozás gyümölcsöző voltára utalnak. -£o Rejtély, hogy miért tulajdonítanak a történeti néprajzi munkáknak a pozitivista gondolkodás jelenléte mellett elméletnélküliséget (Schindler 2002; Gleach 2005; Medick 2001). Amellett, hogy eza vád a történeti munkák elméletietlenségénekáltalános gyanújával is összefügghet (Struck 2006), a jelen reflexív antropológiáját is éri (Cole et al. I 993). Sokszor a történeti és a jelenkori munkák is különféle elméletekre támaszkodnak. Az elméletek a kérdésfeltevés kialakítását vagy pontosítását, másutt az empirikus „anyag" elemzését szolgálják. Mindezek ellenére úgy látszik, mintha a törté2 I 0 neti néprajzi munkák különös óvatossággal alkalmaznák az elméleti modelleket. A