Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)
Helyzet - Kalas Györgyi: „Kis tündérvilágra leltünk" A csángók megjelenítése a sajtóban
őket igaz magyarnak - szemben a magyarországiakkal. Itt tehát ismét olyan kérdésekkel állunk szemben, melyek bővebb kifejtést érdemelnének, nevezetesen, hogy a csángók (moldvai és gyimesi) szerint milyennek láttatja őket a magyar sajtó, és hogy milyen hierarchikus rendszer irányítja az erdélyi magyarok kapcsolatait. Gyimesben végzett terepmunkám során tett megfigyelésem szerint a gyimesi csángók nem tartják túl sokra a moldvai csángókat, akik szerintük nem igazi magyarok, a székelyek azonban - akiktől a csángók lassan átveszik az igaz magyar titulust-viszont nemhogy a moldvai csángókat, de még a kizárólag magyarul beszélő, ámde mégiscsak a román népviselethez hasonló tradicionális öltözékkel rendelkező gyimesieket sem tartják igazán magyarnak. A gyimesiek, akik évek alatt megszokták a turisták egyre növekvő áradatát, nem értik, miért mennek most át a turisták Moldvába is. Úgy gondolják, Moldvában sötétség és fejletlenség uralkodik, és örülnek, hogy elmúltak azok az idők, amikor még a Regátba kellett átjárniuk, hogy a krumplit kukoricára cseréljék. Ennek ellenére éppen Gyimesfelsőlok az egyik „magyarosító" központ, itt nyílt meg I 994-ben az Arpádházi Szent Erzsébet Katolikus Gimnázium, mely bentlakásos líceumként fő feladatának tekinti a moldvai csángó gyerekek oktatását. A gyimesiek szerint ugyanakkor a Felsőlokra hozott gyerekek sokszor „nem is tudnak magyarul, és csodálkoznak, hogy folyik a víz a falból". Érdekes pillanat, amikor ez a kapcsolatrendszer az erdélyi magyar sajtóban is felbukkan egy-egy pillanatra: „Sokáig úgy tekintettünk Moldvára és az ottani magyarságra, mint szegény rokonainkra, akiktől tanulni nem tudunk semmit. Viszont a figyelmes szemlélődő az utóbbi években egyre gyakrabban láthatta azt, hogy a turistabuszok (melyek a kötelező múzeumlátogatás után korábban húztak vissza a Hargita megyei szállásokra) nem Csíkszereda felé indulnak tovább, hanem az úti céljuk távolabbi, egzotikus tájak, például a moldvai csángóság felfedezése lett" - írja a Székely Hírmondó egyik tudósítója, aki Somoskán járva megdöbbenve tapasztalta, hogy a csángók falvai hemzsegnek a magyar, angol, svájci turistáktól, míg hozzájuk lassan már be se néz senki (Sántha 2006). A csángó mára a sajtóban a legigazibb magyar, hiszen „[...] a moldvai csángók esetében állítható, hogy egy sajátos kincsestárat alkotnak népünk életében. Ok ugyanis a magyar művelődés más és más korszakaiban kerültek jelenlegi lakóhelyükre. Mivel más kulturális hatás nem érte őket, ellentétben a kárpát-medencei magyar lakossággal, ők megtartották századokkal ezelőtti műveltségüket, viseletüket, építkezésüket, meséiket, mondáikat, nyelvüket" - írja például a Demokrata (Fülöp é.n.). És igen érdekes elemzési szempontként vetődik fel az a kérdés, amit a Transindex írásában a moldvai csángó maga vet fel, hogy milyen képet vetít a magyar olvasók elé a csángók kapcsán a magyarországi sajtó a románokról. Hiszen például a magyar sajtóban többnyire szó sincs arról, hogy a csángókat - a magyarokhoz hasonlóan - a románok is magukénak követelik, mondván, hogy elmagyarosított (azaz Dimitru Martinas elmélete szerint annak idején elszékelyesített) románokról van szó. A románok valóban csak mint a csángók „csesztetői" kerülnek elő a magyar sajtóban, például a magyar misézések és a magyaroktatás vagy nemrég az Európa Parlamentben bemutatott csángókról szóló him kapcsán (Vitézy 2003), amire a román sajtó igen hevesen reagált, főként a csángó elnevezést kifogásolva. A románok felháborodásáról akkor a
