Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

Helyzet - Kalas Györgyi: „Kis tündérvilágra leltünk" A csángók megjelenítése a sajtóban

fogad. Cigarettafüst és hangzavar. A bent lévők, főleg öregasszonyok és öregemberek igyekeznek a manelét (a lakodalmas rock román változata) harsogó televíziót túlordítani." (Hankó 2005.) Ha némely írásban meg is említik a munkanélküliség és az alkoholizmus gondjait, ezt legtöbbször egyféle távolságtartással teszik, és nem mint a csángók általános jellemzőit emlegetik. Az előbb idézett cikk szerzője például pár sorral lejjebb kifejti, ahogy egy öregasszony sörrel itatja karon ülő gyerekét, de mivel nem bírja nézni, inkább visszamegy szállásadójához. A sajtó a legtöbb esetben nem ad helyet a devianciáknak egy olyan idealizált népcsoport estében, mint a csángók, másrészt azonban az elkülönülés érthető, hiszen az újságírókat és a nyári tánctáborok résztvevőit vendégül látó vidám csángó asszonyok nyilvánvalóan nem igyekeznek az idegen elé tárni a közösség gondjait, a problémákkal küzdő családok pedig nem vállalnak elszállásolást. Ellenpontként hozhatjuk fel az Index „romantikamentes riportját", mely keményen tárja fel a gyimesi csángókat sújtó szűkösséget, alkoholizmust, munkanélküliséget, azonban ez a riport sem éppen vegytiszta újságírás, hiszen antropológushallgató tollából született (Thüringer 2005). „Nekünk az ősünk egy büdös, silány gazember volt. Most haragszok rájuk, miért nem mentek 100 kilométerrel alább vagy feljebb, ahol legalább a szőlő megterem, és asszonyok vannak, mert ennél hitványabb hegyek sehol sincsenek, semmi se marad meg rajta. Én most úgy káromkodók a nemzedékemre, hogy mért baszta bele ide az anyját, hogy legalább tudnánk megélni, ez az igazság" - idéz az írás (Thüringer 2005) egy idősebb csángó embert annak bizonyítására, hogy a csángók korántsem látják olyan tündérvilágnak az ő kis lakhelyüket, mint ahogyan a magyarországi turisták és újságírók. Az írásban egyébként tényleg nincs sok romantika, csak a rideg tények: a csángók többsége munkanélküli, pénzét leginkább a kocsmában költi el, gazdálkodásuk a 19. századot idézi. És ugyanilyen hangnemet üt meg az Index kolozsvári testvérlapja, a Transindex is, mely külön elemzést érdemelhetne, hiszen az újságíró olyan sztereotípiákba burkolva érkezik Erdélyből Moldvába, melyeknek ilyen explicit megnyilvánulása ritkán fedezhető fel. „Míg az MCSMSZ tömbház-lakásban berendezett székháza felé tartunk, meg is szabadulunk attól az előítélettől, hogy a Kárpátokon túl sötétség honol. A barátok-ismerősök beszámolóival ellentétben Bakó semmivel sem rosszabb, mint bármely más romániai város." (Sipos 2005a.) A romantikus misztikát elhagyva a Transindex is kizárólag a nyers tényeket sorolja, hogy értelmiség nélkül a csángók nem sokra mennek, és hogy a moldvai csángóknál a munkanélküliség gyakorlatilag százszázalékos, aki dolgozni akar, Olaszországba vagy Spanyolországba megy. A cikk szerint a legemlékezetesebb eset az volt, amikor a Via Spei nevű csángó szervezet kiment Németországba egy néptáncfesztiválra, végigtáncolták a rendezvényt, majd hazaküldték a buszt üresen, ők meg elindultak délnek. A Transindex riportja ugyanakkor élesen rámutat arra a tényre, hogy a moldvai csángók szerint a magyar újságírók szeretik erősen eltúlozni a dolgokat, és minden írásból azt kihozni, hogy „a románok csesztetik a csángókat, ami nem feltétlenül van így", ráadásul valódi rálátást az újságírók a csángók helyzetére nem is szerezhetnek, hiszen jó, ha tíz percig beszélgetnek valakivel. Mindemellett azonban a moldvai csángók azt is panaszolják, hogy nem kapnak elég segítséget az erdélyiektől, akik nem is tekintik