Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

Tabló - Másságképek - gondolatok egy kiállítás kapcsán Nous autres différents, Néprajzi Múzeum, Genf Szántó Diana

zusokba miként keveredtek a kiközösítés, az elnyomás, a kizsákmányolás különböző gyakorlatai. Az első terem tárlói etnográfiai „furcsaságokat" mutatnak be, különböző társadalmak első látásra talán meglepő kulturális szokásait a higiénia és a testszépítés, az étkezési szokások, a vallás, végül a hatalom és erőszak gyakorlása terén. A látogató szinte hallani véli a háta mögött a felháborodott felkiáltásokat: „Micsoda barbárság!" „Undorító!" „Ezek nem is emberek!" Nem pusztán képzelődésről van szó. Ezek a mondatok valóban elhangzanak, és ismerősségükkel zavarba ejtenek, hiszen nem lehet tudni, azon gúnyolódnak, mennyire képtelenek vagyunk elfogadni a tőlünk különbözőt, vagy egy ismeretlen bolygóról érkező megfigyelő őszinte felháborodását tükrözik, amely elől mi sem tudunk kitérni. Méltán érintve érezhetjük magunkat, mivel a kis kínai cipő mellett, amibe csak egy kínai nő gyermekkortól módszeresen eldeformált lába fér bele, ott látjuk a 19. századi európai díva kínzóeszközre emlékeztető halcsont fűzőjét. És eltűnődhetünk azon, vajon melyik tárgy tanúskodik civilizáltabb szokásokról: a kaloda vagy a villamosszék? Kívülről nézve, kicsit eltávolodva magunktól érthetővé válik annak az afrikai diáknak a megrökönyödése, aki a temetkezési szokásainkról beszélve azon háborodik fel, milyen tiszteletlenül és főleg felelőtlenül bánunk a halottainkkal. Egy Angliába látogató indonéz pedig azon sajnálkozik, milyen kár, hogy az angol lányok, akik pedig annyira szépek, olyan visszataszítóan piszkosak. Állítása szerint soha nem hallott még undorítóbb szokást, mit a WC-papír használata. Az arra való képesség, hogy saját magunkat, szokásainkat, társadalmi, kulturális világunkat kis távolságtartással kezeljük, mintegy kilépve önmagunkból rácsodálkozzunk magunkra, segít abban, hogy elfogadjuk, de legalábbis megkíséreljük megérteni azt, ami a másikban olyannyira idegennek tűnik. Ez visszafelé is igaz: a másik éppen idegenségével, különbözőségével segít saját magunk jobb megértésében. A kiállítás csak látszólag szól a kultúrák sokféleségéről, valójában rólunk szól. A következő terembe lépve a másik legijesztőbb arcával találkozunk: a szörnyeteggel. A szörnyetegben nem állatiassága a legfélelmetesebb, hanem az, hogy hasonlít ránk. Ezért aztán felmerül a gyanú, esetleg mi is hasonlítunk rá. A szörnyetegekről való fantáziálásban. a torzszülöttekben való perverz gyönyörködésben az a borzongással teli kíváncsiság fejeződik ki, amellyel az ember saját létének határait pásztázza. A határ kettős természetéből ered - egyszerre zár le és ereszt át -, hogy ez a portyázás olykor az illuzórikus biztonság érzetét kelti, máskor rémisztő szakadékok előtt nyitja meg az utat. A középkorban - de később is - a torzszülötteket különös érdeklődés vette körül. Amíg azonban a természet játékáról vagy a gondviselés kiszámíthatatlan útjairól lehet beszélni, nincs szükség általánosításra, egyedi esetekről van szó. Az utazók beszámolói Homérosztól a reneszánszig hemzsegnek azonban az olyan leírásoktól, amelyekben az egyszemű óriások, a mell nélküli nők, a kutyafejű, sőt fej nélküli emberek már mint egy köztes faj képviselői jelennek meg. A középkori világtérképeken Európa biztonságot adó középpontjától távolodva a világot egyre ismeretlenebb és ijesztőbb lények népesítik be. Ezt a világképet népszerűsítik és terjesztik a korabeli krónikák is. Az emberiség határai ekkor egyértelműen a megszokott, az ismert határaival esnek egybe. Az utazók olykor tárgyakat vagy a helyszínen készített illuszt-