Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

Tabló - Nőtörténetek a Kádár-korszakról Tóth Eszter Zsófia: „Puszi Kádár Jánosnak". Munkásnők élete a Kádár-korszakban mikrotörténeti megközelítésben Vaspál Veronka

tónő", mintegy pozitív és negatív történelmi figura, hős lesz. A gyár széthullását - és egyben a közösségét is - jelképezi az igazgatónő, akihez viszonyítva utólag „jó igazgatónak" tűnik a gyár előző főnöke. A gyár tönkremenetelét pedig a tagok szorosan összekapcsolják a rendszerváltással. Az elharapott félmondatok, a csönd, a nevetés, az elhallgatás Kádár-korszakról szóló diskurzusunk legbeszédesebb jelei, bár a szerző ezt nem írja le részletesen, az elemzéséből mégis erre következtetek. Ha ez így van, akkor a kutatás Carlo Ginzburg történész elsőre talán meghökkentőnek tűnő tézisét támasztja alá (Ginzburg 1998), aki szerint a detektív, a pszichológus és a történész azonos módszerrel dolgozik: az apró, tudattalan, akaratlan, jelentéktelennek tűnő szavakból, gesztusokból következtet a lényegre. Szerinte a történettudomány, sőt az orvostudomány is efféle, szemiotikai paradigmán alapuló társadalomtudomány, mely „kórleírásokat" használ ugyan, de örökké a konkrét esethez/egyénhez kötődik. Ebből az is következik, hogy a történész részévé válik a leírásnak, szerepe egyáltalán nem mellékes, és semmiképp sem kívülálló. Érdemes ezért pár szót ejteni a kutató és interjúalanyai közötti sajátos viszonyról. Mindannyian látjuk, hogy ma az embereknek nehéz szembenézniük az elmúlt rendszerhez politikailag kötődő „történeteikkel". Ahogy „a rendszerváltás időszaka a kibeszélés és a visszaemlékezések boomja volt" (I I. p.) a szocialista időszakban tabunak számító eseményekkel kapcsolatban, úgy manapság a rendszerváltáskor tabunak számító történetek kerülnek felszínre, feldolgozásra. Megkockáztatom, a „szocialista múltnak" egyéni szinten, mindenekelőtt a párttagságnak és a Kádárral való személyes kapcsolatnak mint tabutémának a „kibeszélése" mintegy pszichoterápiaként is érvényesült Tóth Eszter kutatása során. A beszélők csodálkozással vagy gyanakvással fogadták a fiatal nőt: furcsállták, hogy egykori kitüntetésük miatt érdekesek lehetnek valaki számára, a látogatások hatására azonban szinte felértékelődött személyes múltjuk (102. p.). Kutatónk alkalmazott antropológus módjára hatott vissza a vizsgált közösségre: a nyolcvanas évek óta kapcsolatot nem tartó brigádtagoknak találkozót szervezett, ami láthatólag felelevenítette a közös élmények emlékét: azóta a brigádtagok néha felhívják egymást, képeslapot küldenek. A brigádvezető, Mária haláláról 2003 novemberében maga a kutató értesítette telefonon a brigádtagokat - így azok első reakciójával is szembesült. Különös terepmunkással van dolgunk Tóth Eszter személyében: egyszerre viszi az antropológus, a pszichológus és persze a szociológus szerepét. 22 Mikrotörténelem és történeti antropológia a társadalomtörténet-írásban f3 Nem véletlenül neveztem a kutatót antropológusnak az imént: a mikrotörténelmet az 23 antropológiával és a modern társadalomtörténettel szoros szálak fűzik össze. Szíjártó M. István szerint szélesebb értelemben az új társadalomtörténet jelentős részét lehet mikrotörténelminek nevezni (Szíjártó 2003). Az ő rövid meghatározása alapján a mikrotörténelem „egy viszonylag jól körülhatárolható kisebb egység [jelen esetben egy brigád] intenzív történeti vizsgálatát jelenti" (Szíjártó 2003:494). Egy-egy mikrotörténeti munka kapcsán érdemes feltenni a kérdést, amit már a bevezetőben az oral history kapcsán is felvetettünk: mégpedig azt, hogy „mire alkalmas". Egy adott csoport ,