Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

Tabló - Nőtörténetek a Kádár-korszakról Tóth Eszter Zsófia: „Puszi Kádár Jánosnak". Munkásnők élete a Kádár-korszakban mikrotörténeti megközelítésben Vaspál Veronka

Magyar Országos Levéltár iratait, kormányrendeleteket, valamint a Budapest Harisnyagyár iratait, illetve az ezekből származó elengedhetetlen információkat is bevonja vizsgálódásába a szerző. Ezekből a forrásokból lehetőség nyílik egyrészt a brigádtagok azonos témára, netán azonos eseményre vonatkozó elbeszéléseinek összevetésére, másrészt mindezeknek a brigádnaplóval való összehasonlítására, harmadrészt pedigs ez a legfontosabb-az egyéni élmények és vélemények hivatalos beszédmóddal való ütköztetésére. Ez utóbbit akár olyan módon, hogy a kutató fényképeket, iratokat kínál fel megbeszélésre interjúalanyainak, vagy provokáló kérdéseket tesz fel. S ezzel el is jutottunk a munka egyik kulcspontjához. Az oral history eredményei „elsősorban nem a múlt magyarázata, hanem annak megértése szempontjából fontosak". Az itt feldolgozott életúttörténetek erre a célra sokkal alkalmasabbak, mint az írott forrásokat hasznosító eseménytörténet-írás. Hogy még inkább leegyszerűsítsem az amúgy meglehetősen bonyolult történetírói és szociológiai kutatómódszert: a „mit mond" helyett itt a „hogyan mondja" lesz fontos. A hivatalos beszédmódból vagy az eseménytörténetből, sőt olykor a hagyományos társadalomtörténetből sem értjük meg az emberek mindennapjait, mert nem látjuk a motivációt cselekedeteik mögött. Tóth Eszter nemcsak a motivációkra kérdez rá interjúiban direkt vagy burkolt formában, hanem a történetek szalagra rögzítése vagy lejegyzése közben fokozott figyelmet fordít a beszélő metakommunikációjára, hogy aztán ne „csupán" az elmondott történeteket, hanem az ezekhez fűződő érzelmeket és reflexiókat is bevonja értelmezésébe. Nem mindegy, hogy a beszélő szégyenkezéssel vegyes büszkeséggel vagy ironikusan mesél valamiről, mint ahogy az sem, hogy történetéből a kiszolgáltatottság, a meghatottságvagy a felszabadult öröm sugárzik. Ugyanígy az elharapott félmondatoknak is jelentősége van, egy esetben például a beszélő habozik, megossza-e az interjúkészítővel a Kádárral kapcsolatos személyes élményeit. Ezeken a metakommunikáció által közölt tartalmakon túlmenően (vagy éppen ezekből kiindulva) a szerző elemzése a beszélők sztereotípiákhoz, normákhoz való viszonyára is kiterjed. Történetünk „főszereplői" többnyire /a/uról a fővárosba beköltöző, és ott a háború után cselédségei vállaló fiatal nők. A városban való letelepedést, a munkavállalást és beilleszkedést az új környezetbe az interjúalanyok küzdelmesnek ábrázolják, és talán éppen azért, mert a fiatalon a városba költöző nőkhöz megannyi - persze pejoratív értelmű - hiedelem, mítosz kapcsolódott a korban. Amikor ezek az asszonyok ma felidézik fiatal éveiket, a cselédhez fűződő korabeli mítoszokra akarva-akaratlan is reflektálnak. ^2 Például nem beszélnek arról, hogy konkrétan milyen munkát kellett végezniük cse- ^ lédként (sőt a cseléd szót is kerülik), melynek hátterében valószínűleg a cselédség korabeli, ám az interjúalanyokban máig élő megítélése áll. Az egyik asszony először elhallgatja azt is, hogy férjével ebben az időben, a Ligetben ismerkedett meg, ezzel mintegy elhatárolja magát a „rossz nő"-mítosztól, mely a fiatal cselédeket udvarlójukkal a Városligetben sétálgató, könnyelmű lányoknak állította be. Egy másik asszony a házigazdával, a férjjel való szexuális kapcsolatot mint - a korabeli közvélemény szerinti - kötelezettséget említi meg, és utasítja el. A fiatalon Budapestre került nők - akik egyébként ma már identitásukat erősen a fővároshoz kötik - beszámolói a város és a falu világáról, valamint ezek szembeállítá- JUJ