Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)
DÖMÖTÖR BEA: A rögzíthetetlen elbeszélői és olvasói pozíció. Népi önéletírások elemzése
itt - legalábbis a szöveg tanúsága szerint - már a hús-vér embernek kell megmutatkoznia. Itt kerül sor magának az önéletírásnak a megfogalmazására is, azonban amikor az elbeszélő az így létrejött szövegben meghatározza magát, amikor címet ad szövegének, akkor látszólag a múltba, a mesékkel egyenrangúnak tekintett világhoz tér vissza, idetartozóként határozza meg élettörténetét. Így viszont az olvasónak mégiscsak meg kell elégedni az önéletrajzi olvasásból adódó eldönthetetlenséggel. Összegzés Laczkó István mindkét önéletírásában - bár különböző eszközökkel érte el - azzal szembesül az olvasó, hogy a szövegek a saját maguk által kijelölt kereteket kérdőjelezik meg, s így azokat az identifikáló és helyzetkijelölő állításokat teszik bizonytalanná, melyek alkalmasak lettek volna az olvasó pozíciójának rögzítésére. A szövegekben az elbeszélő az életpálya legfontosabb eseményeként a magyarországi letelepedést jelöli meg, azt az eseményt, mely a szülőföld elhagyását, egy új életforma felvállalását, egy új környezethez való igazodást jelent. Mindkét szövegben - különbözőképpen - megpróbálja saját történetét a számára biztonságot jelentő közösség történetébe beilleszteni, ám ez az a momentuma a szövegeknek, amely miatt az olvasó nem érezheti magát biztonságban. Amikor az elbeszélések bemutatják a családot vagy a moldvai környezetet, egyúttal felhívják a figyelmet a változásokra, nyilvánvalóvá teszik a folytonosság megszakadását. A szövegek egyszerre szólnak a leszármazottaknak, vagyis azoknak, akik az önéletírásban textuálisan megszerveződő világot kapják örökségül, akik szintén tagjai vagy tagjaivá válhatnak a megjelölt közösségnek, és azoknak, akik idegenként olvassák, akiknek a másságot jelenítik meg, akiknek idegenségükkel és másságukkal lehetővé teszik a sajátról való beszédet. Azonban mivel az olvasó mindkét funkcióval egyszerre, egyazon szöveg retorikai eszközeinek értelmezése során találkozik, a bizonytalan helyzet felhívja a figyelmét arra, hogy saját és idegen csak egymáshoz képest határozható meg, hogy a közösségek nem maguktól értetődő adottságok, hanem egymáshoz kapcsolódó szövegekből, narratívakból szüntelenül konstruálódó fikciók. JEGYZETEK 1. Kardos 1933; Túri 1937; Keskenyné Kovács 1940; Bálint 1941. 2. Csalog 1971 ; Szenti 1982; Mohay 2000. 3. Tamási I 983; Hoppál-Küllős-Manga, szerk. 1974; Győri 1975; Salamon, szerk. 1979. 4. A Világirodalmi lexikon meghatározásában is így szerepel: „[...] irodalmi értékű önéletrajzot csak jelentős ember írhat, akiben komoly hivatástudat van" (Radnóti 1984). E gondolat már Georges Gusdorfnál, az önéletrajz egyik első teoretikusánál feltűnt 1956-ban, majd átvették az ő tanulmánya nyomán elindult önéletírás-kutatások is (Séllei 2001:13-22). Az 1970-es években néhány, az önéletírást társadalmi cselekvésként értelmező elméletírónál is feltűnt ez a gondolat (lásd Lejeune korai tanulmányait: Philippe Lejeune: L'autobiographie en France. Paris, Armand Colin, 1 97 1 , 70; idézi Lejeune 2003b:249; az önéletírói térről: Lejeune 2003a). Philippe Lejeune későbbi tanulmányaiban kitágítja azt a kört, melyből az általa elemzett szövegeket válogatja:
