Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

DÖMÖTÖR BEA: A rögzíthetetlen elbeszélői és olvasói pozíció. Népi önéletírások elemzése

Hatalmi viszonyok, a referencia illúziója, ön- és delegitimáció: a népi önéletírások elméleti megközelítése Magyarországon az első paraszti önéletrajzok - minden különösebb visszhang nélkül az 1930-as, 1940-es években jelentek meg.

1 A néprajzi kutatások körében az 1940-es években bontakozott ki az a - később egyéniségkutatónak nevezett - iskola, mely fontosnak tartotta az adatközlők élettörténetének gyűjtését is. Először meseszövegek mellett jelent meg a mesélő saját elmondásán alapuló életrajza (Fedics 1940), később ezt a megközelítést a folklór más területein (népzene, néptánc) végzett gyűjtések során is alkalmazták. A kutatók ezeket a szövegeket az egyéniségvizsgálat részének, néprajzi, népköltészeti adaléknak tekintették, az így nyert információkat alkotás-lélektani, később általános folklorisztikai, esztétikai vizsgálatokban hasznosították. A magyar néprajzi gyakorlatban ezzel párhuzamosan honosodott meg a gyűjtött anyag konkrét személyekhez, adatközlőkhöz kapcsolása (Mohay 2000:762). Az 1950-es évektől az önkéntes néprajzi gyűjtések, illetve a megindult honismereti mozgalom, valamint a Néprajzi Múzeum és több vidéki intézmény pályázatai nyomán egyre nőtt a felgyújtott munkásvagy paraszti krónikák, feljegyzések, életrajzi beszélgetések és önéletrajzi írások száma, ezek közül sok nyomtatásban is megjelent. A gyűjtőknek és a pályázatoknak jól megfogalmazott, meglehetősen pontos elvárásai voltak arra vonatkozóan, hogy milyen szövegeket várnak-ezeket időnként gyűjtési útmutatók, kérdőívek formájában ki is adták.

2 A szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is számot tartó népi önéletírások az 1970es évektől jelentek meg.

3 Ezek gyakran olyan szövegek voltak, melyek egy néprajzi gyűjtés vagy pályázat során kerültek a kutatók, a könyvkiadók látókörébe. A kiadásig jutott szövegeknek általában volt a szerzőn kívül még egy (vagy több) „felügyelőjük", aki az írásra való biztatásával, tanácsokkal vagy a szöveg sajtó alá rendezésével, szerkesztésével járult hozzá a végleges, megjelent önéletíráshoz. A közreműködők tevékenysége is erősítette azt a szemléletet, hogy ezeket a szövegeket nem tekintették önálló (irodalmi) alkotásnak. Amikor a 20. század második felében megindultak azok az irodalomelméleti kutatások, melyek beillesztették az önéletrajzi írásokat a kialakult műfaji hierarchiába, és később is, amikor az ekkor felállított műfaji határok már fel is bomlottak, sok definícióban szerepelt még, hogy az önéletrajz szerzője „nagy ember" kell legyen.

4 A kánonszerveződés logikájának megfelelően a teoretikusok egy kiválasztott narratívatípus (Szent Ágoston vagy Rousseau vallomásai) alapján alkották meg az (irodalmi) önéletrajz fogalmát, melybe ennek következtében másmilyen szövegek nem kerülhettek be. Számos önéletrajzi szöveget más tudományok-a történettudomány, a szociológia, a néprajz vagy a kulturális antropológia - vizsgálati körébe utaltak, többek között a paraszti önéletírásokat is, egyfelől dokumentumjellegüket, másfelől pedig a velük szemben támasztott szociográfiai, néprajzi hitelesség iránti igényt hangsúlyozva. A paraszti önéletírások így egy olyan másik, biztonságosan távoli világ megnyilvánulásaivá váltak, melyet kisebb-nagyobb mértékben át kell alakítani ahhoz, hogy a megcélzott olvasóközönség számára befogadható legyen. Ez egyfajta hatalmi pozíció megnyilvánulása volt, mely egyértelműen az elbeszélésektől várta el, hogy igazodjanak az olvasói elvárásokhoz, igényekhez, szükségletekhez. Ez a törekvés gyakran a szövegekbe is beleíródott, az elbe-